Nincs igazságos megkülönböztetés
Perisity Irma
2020.08.21.
LXXV. évf. 33. szám
Nincs igazságos megkülönböztetés

Újságírói szabály, hogy a krónikás nem lehet részrehajló, különösen olyan esetekben, amikor a beszélgetőtárs a személyes dolgairól vall. Az alábbi sorstörténet esetében mégis határozottan foglaltam állást, és az olvasó is — saját mércéje alapján — eldöntheti, igaza van-e az asszonynak. 

— Rendszeresen olvasom a rovatot, hiszen sok történet egy-egy részletében a magam életére ismerek — kezdi a telefonos interjút az asszony. — A történetem annyiban lesz rendhagyó, hogy nem csak önmagamról mesélek. A beszélgetést — anyám halála után — inkább neki szánom, mert sok mindent ki kell mondanom, amit eddig elhallgattam. De mielőtt rátérnék, hangsúlyozni akarom, hogy az édesanyámat a világon mindenkinél jobban szerettem, csodálattal adóztam önfeláldozásának, szorgalmának. De mindenekelőtt mérhetetlen türelmének. Ez a szent érzés gátolt meg abban, hogy a szemére vessem, amit örökösen fájlaltam. A mostani beszélgetésért is bocsánatot kértem tőle a sírjánál.

Egyszerű családból származom, van egy három évvel fiatalabb öcsém, aki öntörvényű, a sértegetéstől sem riad vissza, nyíltan beszélő ember, akivel sosem volt konfliktusom, hiszen a testvérem, ezért nem lehetek vele rossz viszonyban. Ő ezt persze tudja, és sokszor — a maga fanyar humorával — el is mondja, a nővérének milyen óriási szíve van, melybe ő is belefér minden rigolyájával együtt. A szüleink úgy neveltek bennünket, hogy az embernek az első, legfontosabb támasza, menedéke a család. Azon belül történhetnek dolgok, melyek a család valamelyik tagját rosszul érintik, de ez belső ügy, ott kell rá gyógyírt találni. Az apám nem sokat elmélkedett az élet kérdésein, tudta, hogy dolgozni kell, ha élni akarunk, hát tette a dolgát. Anya volt az, aki érzelemmel töltötte meg a dolgos hétköznapokat. Csodálatos érzéke volt ahhoz, hogy sokszor szó nélkül is éreztesse, mennyire fontosak vagyunk neki. Persze volt, aki mindenki előtt állt, de ezt elfogadtuk. Az öcsém volt a szeme fénye, büszkesége, bármit is tett, mindig az volt a helyes. De ezt mindig úgy könyvelte el, hogy engem ne sértsen meg vele. Hiszem, hogy azt gondolta, nem tesz különbséget köztünk. Tudja, amíg gyerekek voltunk, talán jobban fájt a megkülönböztetés, de ahogy felnőttem, a véleményem is érettebb lett. Viszont tüske ettől még maradt a lelkemben, és ez elkísér életem végéig. Istenem, de sok családban kellene helyre tenni őszinte beszélgetésekkel a dolgokat, mennyivel kevesebb könny hullana! De sajnos még ma sem tartunk ott, hogy — különösen a régimódi parasztcsaládok esetében — nyíltan beszéljünk erről.

Gyümölcstermesztéssel foglalkoztunk. A 3 hektáros gyümölcsös anyám szíve csücske volt, sokszor mesélte, mindig arról álmodott, hogy egyszer saját gyümölcsöse lesz, és a termést ő maga viszi a piacra. Hát, így is történt: anya kereste meg a megélhetéshez szükséges pénz jelentős részét, apa mindig mindent jóváhagyott, csak ne neki kelljen piacozni. Az öcsémmel középiskolát fejeztünk be. Én maradtam a faluban, ott is mentem férjhez, van két fiam. A testvérem gyárban kapott munkát, és a városban maradt. Neki is két gyermeke van. Az ő dolga annyi volt, hogy vasárnap délutánonként, ha kedve, ideje engedte, eljött a családjával anyuékhoz. Megittuk a kávét, anyu megpakolta a sógornőm szatyrát mindennel, ami megtermett, és „mindenki” elégedett volt. Egy alkalommal, amikor anya a mélyhűtőből kivett két fagyasztott tyúkot, melyet én neveltem fel, egy kissé röstelkedve mondta: ez az igazságos megkülönböztetés, hiszen a sógornőm az aszfalton nem nevelhet baromfit.

Rengeteg apróság van, mely fájdalmat okozott. Igyekszem őket elfelejteni, de kevés sikerrel. Az idősebb fiam lakodalmára készültünk, amikor anya rosszul lett. Több mint egy évig vívta a harcot a kórral, de végül elvesztette a csatát. A betegsége miatt rám szakadt a család, a gyümölcsös, a piacozás összes terhe, és a halála előtti néhány hónapban a róla való egész napos gondoskodás is. Az öcsém időnként hétköznap is eljött, de a kávézáson kívül rendszerint nem volt másra türelme. Anyám már nagyon beteg volt, állandóan ágyban feküdt. Az öcsémék Magyarországon nyaraltak, de anya ezt elfelejtette. Olyan tisztán emlékszem rá, mintha tegnap történt volna. Palacsintát sütöttem, mert azt evett volna. De alig kóstolta meg, könyörögve fordult hozzám, és kérte, tegyek félre néhányat, hogy a testvérem is egyen, ha hazalátogat. Halála előtt néhány nappal állandóan az ajtót nézte, és hallgatta a ház előtti zajokat. Gyakran rám is szólt: egy picit csöndesebben, nem hallom az öcséd autóját. Tudja, nekem természetes volt, hogy az anyáról való gondoskodás az én feladatom. Csak az fájt, hogy ez még neki is természetes volt. Ha az öcsémék vasárnaponként elmaradtak, mindig azzal igazolta őket, hogy biztosan nem szeretnek beteget látogatni. Senkit sem akarok vádolni, de azt megtanultam, hogy a két fiam között mindent igazságosan kell megosztanom, hiszen tudom, hogy nincs igazságos megkülönböztetés.


Illusztráció (Pixabay.com)

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Sorsok, Emberek rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!
E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.
Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Részletek mutatása" gombra olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..