home 2024. április 27., Zita napja
Online előfizetés
Nincs feloldozás
Perisity Irma
2016.08.01.
LXXI. évf. 30. szám
Nincs feloldozás

Az ötven körüli asszony próbál választ adni — leginkább önmagának — a kérdésre: vajon eleve gonoszan, illetve jóságosan jövünk-e a világra, vagy csak később fejlődik ki bennünk valamelyik tulajdonság? És mitől függ, milyen emberré válunk, hiszen számtalan esetben ugyanazon a családon belül egészen más jellemű gyerekek nőnek fel. Egyáltalán: mi a jó és mi a rossz?

— Sosem gondoltam magamról, hogy hibátlan teremtés vagyok — mondja halkan. — Igaz, egész életemben azon igyekeztem, hogy még véletlenül se álljak senki útjába, ne mondjak ellent azoknak, akik közel állnak hozzám, akiket tisztelek. De ha az ember életét titkok övezik, akkor nem tudja, hol és mit véthet. Nem, nem okolok senkit, de azt hiszem, soha nem tudok megbirkózni a történtekkel. És tudom, hogy a vétkemre nincs feloldozás. Hiába keresek enyhítő körülményt, a puszta tény marad: gyilkos vagyok. Miattam halt meg a nővérem. Vagy az anyám? Ki sem tudom ejteni a számon, pedig már mintegy harminc év telt el.

Bácskai származású vagyok, de az életem nagy részét Murántúlon töltöttem, és legszívesebben azt mondom, hogy ott születtem. Az apám odavalósi. A háború befejezése után Szabadkán iratkozott tanítóképzőbe, mert csak ebben a városban tanulhatott az anyanyelvén. Az oklevél megszerzése után Zombor környékén kapott állást, ott is ismerkedett meg anyámmal, és mintegy húsz évig tanított ugyanabban az iskolában. Ketten voltunk testvérek — volt egy tizenhat évvel idősebb nővérem. Alig voltam egyéves, amikor elköltöztünk Szlovéniába, apám szülőfalujába. Ott nőttem fel, ott jártam iskolába. A nővéremmel elég furcsa volt a kapcsolatunk. Mindig azt hittem, azért van olyan nagy korkülönbség köztünk, mert a szüleim fiút akartak, de amikor ezt megkérdeztem anyámtól, azt a választ kaptam, hogy véletlenül jöttem a világra. Nem terveztek ugyan még egy gyereket, de állapotos maradt, nem akarta megszakítani a terhességet.

A nővérem rendkívül élénk, szabados, szinte gátlástalan gyerek volt. Igaz, sokáig volt egyke, így nem csoda, hogy mindent magának akart — engem legszívesebben megfojtott volna. Sokszor az volt az érzésem, hogy látni sem bír. Ahol csak tehette, megkeserítette az életemet. A szüleim igyekeztek kordában tartani a viselkedését, de nem sok sikerrel. Így nőttünk fel. A nővérem úgy váltogatta a fiúkat, mint más a fehérneműjét, megtörtént, hogy egy hétig is odavolt valahol, aztán egyszerűen megjelent. Ha anyám számon kérte a viselkedését, mindig azt mondta: anya, rövid az élet, ki kell használni. Harmincéves korában már két házasság állt mögötte, még szerencse, hogy nem volt gyereke, így a szüleimnek csak róla kellett gondoskodniuk.

Gimnáziumi érettségire készültem, amikor először szerelmes lettem. A fiú már harmadéves egyetemista volt, de nagyon jól megértettük egymást. A harmincöt éves nővérem éppen szabad volt, és nem tudom, milyen módszerrel, de elcsábította a szerelmemet. Eleinte azt hittem, ugrat, de amikor a fiú beismerte, hogy beleesett a nővérembe, összeroppantam. Anyámék igyekeztek lelket verni belém, de én alig tudtam kiheverni az első szerelmem elvesztését. A történtek engem is végérvényesen a nővérem ellen fordítottak. Két hónapig a szemem láttára bújt össze a volt fiúmmal, akinél tizennyolc évvel volt idősebb. Rettenetesen fájt, amit csinált, a viselkedésüket megalázónak éreztem.

Volt az udvarunk mélyén egy hatalmas, fából készült szénaszárító, ahogy szinte minden murántúli udvarban. Ebben a pajtaszerű, szellős helyiségben állt a takarmány. Egy nap a nővérem felment a szárító padlására, én meg azt hittem, egy újabb férfi várja ott. Egy ideig álltam az udvaron, majd támadt egy ötletem. Odaosontam az épülethez, és elvettem a létrát. Azt akartam, hogy a szüleink is lássák, mit csinál még otthon is. De sajnos a padláson egyedül volt, állítólag füvezett. És amikor le akart jönni, nem nézte, hogy ott van-e a létra, csak lelépett a semmibe. Több mint négy méterről esett hanyatt. A gerince sérült meg, és két hét múlva meghalt.

Magamon kívül voltam. Mindent bevallottam a szüleimnek, akik azt mondták, szerencsétlen véletlen volt, és nem jelentették a rendőrségnek. De én a vétkemet óriási teherként fogom cipelni életem végéig. Három év múlva megismertem egy férfit, és férjhez mentem hozzá. Anyámék azt mondták, ők beköltöznek a nővérem szobájába, mi maradjunk az ő lakterükben. A dobozokat, fiókokat takarítva akadtam rá a nővérem naplójára. Ekkor derült ki, hogy én a lánya vagyok. Tizenöt éves volt, amikor terhes maradt egy iskolatársától, a terhesség megszakítása pedig életveszélyes lett volna. Megszült, de a szégyen elkerülése végett a szüleim visszaköltöztek apám falujába. Ott azt mondták, azért utált, mert szerinte miattam nem lehetett egyetemista, én fosztottam meg a lehetőségektől. A számonkéréskor a szüleim beismerték a naplóban leírtakat, tettüket pedig azzal magyarázták, hogy a nővérem is az ő gyerekük volt, még ha csúnyán is viselkedett. Hát, én sem viselkedtem jól. Férjnél vagyok, van egy húszéves lányom, de azt nem tudom, gonosz-e a lányom anyja.

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..