Kisteleki Gergely viszont még az autóbuszon is a madarakkal utazik, velük kel, velük fekszik. És ez nem túlzás.

* Mikor és hogyan kezdődött a „szerelem” a madarak és a madarászat iránt?

— Egészen pontosan ötéves koromtól kezdve szerettem volna solymász lenni, hiszen fényképes bizonyíték is van róla, hogy nagycsoportos koromban farsangkor már solymásznak öltöztem bőrkesztyűben, tollas kalappal és két fából faragott sassal. Kiscsoportos koromban még rétisasnak öltöztem, a meglehetősen élethűre sikerült jelmezemet Makay Sándor színész készítette nekem, aki a nagyapám volt. Akkor még inkább sas szerettem volna lenni, de miután rájöttem, hogy sas már nem lesz belőlem, úgy gondoltam, sasos ember talán még lehetek. Ebben a korszakban már teljesen a Homoki Nagy István által rendezett, 1953-ban megjelent Gyöngyvirágtól lombhullásig című csodálatos természetfilm hatása alatt álltam, ragadozó madaras és solymászjelenetei egyszerűen megbűvöltek.

A családban solymász nem volt ugyan, apai ágon ügyvédek és jogászok a felmenőim, de a nagyapám hetven éven át galambászott, illetve az apám sokféle díszfácánt tartott, tehát a madarak közelsége születésemtől kezdve természetesnek számított, mondhatjuk, hogy mellettük nőttem fel. Itt még megemlíteném, hogy ahova óvodába jártam, ott a szomszéd közösségi ház gondnokának volt egy Roa nevű hollója, melyet gyakran a kerítés túl oldalán csimpaszkodva, a csoportomtól elszökve bámultam, de néha feltűnt a gazdája is egy héjával vagy egy vércsével az öklén. Ő volt az első solymász, akit életemben láttam, ha a Gyöngyvirágtól lombhullásig filmben szereplő solymászt, Lelovich Gyuri bácsit nem számítom. Akkor még, óvodás fejjel nem gondolhattam, hogy húsz évvel később majd a kerítés túloldalán látott solymász, az öreg holló barátja fog meghívni solymászbemutatót tartani a volt óvodámba.

Az általános iskola első osztályába jártam, amikor az első varjúm hozzám került. Meglőtt szárnyú vetési varjú volt, az iskola udvarán fogták meg a többiek, és mivel tudták rólam, hogy mindig csak a madarakról beszélek, nálam kötött ki. Őt már kézen hordozva próbáltam idomítani, mint egy vérbeli solymászmadarat. Néhány könyv már ekkoriban a segítségemre volt ebben, a hetedik születésnapomra ugyanis megkaptam Bástyai Lóránt Életem a vadászmadarakkal című munkáját, mely tovább terelgetett a solymászat felé. Egy éven belül került hozzám egy újabb varjú, melyet egy vadásztól kaptam cserébe apám egyik fácánjáért. Az üzletről apám természetesen csak utólag szerzett tudomást, nagy veszekedés lett belőle. Tavaszonként fiókákat neveltem az iskolapadban, elkezdtem falni Fekete István és Konrad Lorenz írásait, és nyolcéves koromban bekerültem a Magyar Solymász Egyesületbe mint legifjabb pártoló tag. Mesteremet, Tóth Janit is ekkor ismertem meg, de róla, és hogy mi mindent köszönhetek neki, arról nehéz volna csak néhány mondatban megemlékezni. Ő valóban értett a madarak nyelvén, bármennyire elfogultnak vagy hihetetlennek hangzik is.

Szalai Attila karikatúrája

* Hány madárral osztja meg az otthonát és az életét jelenleg?

— Most éppen huszonnégy madárral élek, mondhatnám, hogy inkább én lakom náluk, mint ők nálam. A létszám nem állandó, mivel a madármentés is jelentős részét teszi ki a hétköznapoknak, a madarak nagy része sérült, mentett madár. Mivel hivatalos formában a Hortobágyi Madárkórháznak is munkatársa vagyok mint solymászati vezető, a kert mentőállomásként is működik. Sok telefonos bejelentés érkezik, ilyenkor vagy közvetlenül engem hív fel a bejelentő, vagy előbb a madárkórházat, aztán onnan irányítják át hozzám, ha a sérült madár közelebb van Pest megyéhez, mint a Hortobágyhoz, bár nemrég például Nyíregyházára autóztam egy mentett bagolyért.

Évente nagyjából száz mentett madár kerül hozzám telefonos bejelentők által. Van olyan, amelyik már annyira rossz bőrben van, hogy másnapra sajnos elpusztul, de van olyan is, amelyiket napokon belül gyógyultan vissza lehet engedni a kis ökoszisztémájába. Sokszor hosszú időt, heteket vagy hónapokat vesz igénybe a gyógyulás, ilyen esetekben levisszük vagy leküldjük az állatokat a madárkórházba. Maradandóan sérült madarak is sajnos gyakran akadnak, melyek legtöbbször áramütés vagy autóval való ütközés következtében életben maradtak ugyan, de olyan súlyos sérülést szenvedtek el, hogy alkalmatlanná váltak a további önálló életre, tehát emberi gondoskodásra szorulnak életük végéig. De ne higgye senki sem, hogy egy félszemű bagoly vagy egy félszárnyú ölyv élete értelmét vesztette, hiszen ha megszelídül, be lehet vonni a gyermekek környezeti nevelésébe, oktatási programokba.

Évente hatvan-nyolcvan iskolába és óvodába járok a madarakkal bemutatót tartani. Látom, mennyire fontos a természettel való személyes, közvetlen találkozás minél kisebb korban. Visszatérve az itthoni madarakra, jelenleg is van nálam olyan, amely nemsokára egészségesen, felépülve mehet vissza a természetbe a jóisten hírével, de van olyan is közöttük, amelyik elmehetne, de mégis itt marad. Az egyik vadlibám ugyanis állandóan visszatér, pedig miután rendbejött a szárnya, azt hittem, az őszi libavonulás el fogja csábítani, és a természet rendje szerint majd szépen búcsút intünk egymásnak, ahogy kell. De annyira kötődni kezdett, hogy bár megfogni nem hagyja magát, de állandóan visszajön, még ha napokig el is csavarog valamerre. Csibész. A dolmányos varjúm is ilyen kijárós madár volt sokáig. Őt háromnapos korától neveltem, még nem volt nyitva a szeme, amikor hozzám került. Kifejlett varjúként szabadon élt a ház körül, de bárhol le tudtam hívni az utcán, a kertbe vagy a szomszéd parkba, idegenhez nem szállt le soha, csak hozzám. Csínytevésekben kifogyhatatlan volt. Egy idő után lett egy új hobbija, a szomszédok postaládájának kifosztogatása. Mivel egyre több rossz fát tett a tűzre, úgy gondoltam, a saját biztonsága érdekében jobb lesz, ha e röpde falai közé redukálom a szabadságát. Szerencsére ezt nem vette rossz néven, sőt, amikor kinyitom a röpde ajtaját, kiül a vállamra, és néz rám, hogy most akkor kint leszünk vagy bent leszünk. Neki is úgy tűnik, fontosabb az ember barátja társasága, mint a korlátlan röpködés.

A varjúféléken és a vadludakon kívül jelenleg elsősorban ragadozó madarak vannak itthon. Köztük a „munkatársaim” is. Igazából nem fegyelmezettek, csak tudják, hogy ha velem vannak, jó dolgok történnek velük. Megbíznak bennem annyira, hogy tudják, nem viszem őket olyan helyre, ahol nekik rossz lenne. Ahogy a varjúmnak mindegy, hogy a volieren kívül vagy belül vagyunk, ugyanúgy mindegy a solymászmadaraimnak is, hogy kint, a pusztában vagyunk, vagy épp egy zsúfolt metrón utazunk együtt. Ha velem vannak, akkor nem fontos a helyszín, egy kis komfortburokban érzik magukat. Persze ez nem az első pillanattól kezdve van így, hiszen egy ragadozó madár sosem lesz háziállat, a tömegközlekedés mindig egy paranormális közeg számára, de ettől még veheti természetesnek, nem zavarónak.

Amikor először szállok fel egy madárral a buszra, akkor már ott tart a kapcsolatunk, hogy tudom, nem fog neki kellemetlenséget okozni az utazás. A fokozatosság elvét betartva kell eljutnunk erre a szintre. Egyébként velem ellentétben a madarak még szeretnek is BKV-zni, mert tudják, hogy vadászni megyünk, tehát az utazást egy pozitív élménnyel kötik össze az agyukban. Tudják, melyik megállónál szoktunk leszállni, úgyhogy ha túlmegyünk, tágra nyílt szemekkel jelzik, hogy itt kellett volna leszállnunk. Viszont hamar túlteszik magukat rajta. Tollászkodnak, szundikálnak, nézelődnek, és közben még annyi feltűnést sem keltenek, mint egy kitömött madár. Ez olyannyira igaz, hogy van, amikor a mellettünk utazó, újságot olvasó illető csak öt megálló után veszi észre, hogy egy vadászmadár társaságában buszozik.

Az állatok emellett autózni is szeretnek, a kocsiban mindegyiknek külön helye van az üléstámlán, amit nagyon szépen meg is tanultak, és nem is szokták felborítani az ülésrendet. Ragaszkodnak a kialakult szokásaikhoz, ehhez pedig nekem is ragaszkodnom kell, hogy mindig jó legyen a közérzetük. Ahhoz viszont, hogy lelkileg kiegyensúlyozottak legyenek, rendszeresen kell vadászniuk, hiszen a természetben mindennap ezt teszik, benne van a napi ritmusukban. Ha ettől megfosztanám őket, nem lenne minden igényük kielégítve, ami a hangulatuk és a kapcsolatunk rovására menne. Mivel rendszeresen vadásznak, mindennap repítem őket, nincsen bennük levezetetlen, felgyülemlett adrenalin vagy feszültség, mert vadászat közben „kipörög” belőlük. Ez is hozzájárul ahhoz, hogy a lezsúfoltabb metróban is nyugodtan, egy lábon állva tollászkodnak, egy cseppet sem zavartatva magukat.

* Egy korábbi interjúban azt olvastam, hogy még a villamoson is madarakkal utazik. Hogyan lehet egy-egy szárnyas ennyire fegyelmezett?

— Ha egy madár veszélyessé válik, annak mindig oka van. Nekünk mindig oda kell figyelnünk a sólymok lelki hullámzásaira, és nem szabad okot adnunk rá, hogy elmenjenek, vagy hogy szembeforduljanak idegenekkel, esetleg velünk. Mindegyikük egy külön egyéniség, de általánosságban elmondható róluk, hogy érzékenyek, hajlamosak megsértődni, rossz szokásokat felvenni vagy éppen féltékenykedni, de ezt az ő esetükben inkább konkurálásnak hívjuk.

Ha a solymász igazán odafigyel a madarára, mindezeknek elejét tudja venni. Például nem szabad olyat tennem, amitől az egyik madaram féltékeny lesz a másikra, mert ezzel rossz pontot szerzek nála. Az viszont már nagyon szélsőséges eset, amikor a sólyom emberre is veszélyessé válik. Én sokszor gyerekközönség előtt tartok bemutatót, úgyhogy ezek a madarak természetesen abszolút megbízhatóak és veszélytelenek.

Talán csak a tojó Harrisem, Réka az, akit bizonyos helyeken felelőtlenség lenne repítenem, mondjuk, a Váci utcában, ahol egyébként egy étterem felkérésére szoktunk galambokat riasztani. Más madaraimmal ellentétben Réka nem azért nem alkalmas erre a feladatra, mert embert akarna fogni, erről szó sincs, viszont sokan sétáltatnak arrafelé „takarmánykutyákat” (elnézést, ha valakit megsértettem volna ezzel a kifejezéssel), melyeket ő potenciális zsákmánynak nézhetne. Főleg azok után, hogy többször próbált már németjuhászt is fogni, de szerencsére a kutya is, és ő is pórázon voltak. Ő egy kicsit testképzavaros, így túl nagy önbizalma van, de a többiekre ez szerencsére nem jellemző. Mindezek fényében, ha a solymász ismeri a madarát, kiegyensúlyozott kapcsolatot ápol vele, kellőképp körültekintő és felelősségteljes, akkor az állat nem válhat veszélyessé. Más kategóriát képviselnek viszont a sasok, főleg, ha ember nevelte őket, de róluk talán egy másik alkalommal beszélgessünk...

* Végezetül még egy kérdés: kell-e áldozatokat hoznia az életvitele miatt?

— Nem véletlen, hogy a legtöbb embert inkább megpróbáljuk lebeszélni a solymászatról. Ez nem egy hobbi, hanem egy felvállalt életforma, melynek középpontjában a madár áll. Szoktuk is mondani, hogy normális emberből nem lesz solymász, ahogyan solymászból sem lesz normális ember. Ezt sokan megmosolyogják, mivel ezzel a nem kis öniróniával magunkat is minősítjük, de gondoljunk csak bele, mennyi toleranciára lenne szükség a család és a munkahely részéről, ha valakinek mindig a madár lenne az első. Mert ha nem ő áll a legfontosabb helyen, akkor az nem solymászat, hanem csak madártartás. Ha valakinek van otthon egy ragadozó madara — hozzáteszem, nagyon szigorú vizsgák és hivatalosan ellenőrzött körülmények a tartási engedély feltételei —, az illető ettől még nem számít solymásznak. A solymász ugyanis együtt él, együtt lélegzik a madarával, együtt áznak az esőben, együtt szárítkoznak a napon. Hogy a madárnak ne legyen oka elmennie tőlem, meg kell adnom neki mindent, a többi közt azt is, hogy mindennap szabadon repülhet. Ahhoz azonban, hogy vissza is jöjjön, nem elég csak az az idő, amelyet a repítéssel tölt el. Hogy valóban barátság alakuljon ki közöttünk, ahhoz nagyon sok közösen, tartalmasan eltöltött időre van szükség nap mint nap, a repítés előtt és után is. Manapság, ebben a XXI. századi, felgyorsult, civilizált világban munka és család mellett ezt nagyon kevés ember tudja megvalósítani. Ezért sem lesz soha divat vagy tömegsport a solymászat. Igen, sok áldozatot kell hozni. Amikor szelídítünk egy madarat, van, hogy napokon át, megszakítás nélkül kézen tartjuk, hogy minél jobban megismerjük egymást.

Volt olyan madaram, amely egyhuzamban 72 órát ült a karomon, amikor hozzám került, úgy, hogy éjjel ülve aludtam a fotelben, hogy akkor is tudjon a kezemen lenni. Kitartásomnak köszönhetően az ötödik napon már annyira megbíztunk egymásban, hogy szabadon repítettem, mert tudtam, hogy nem fog elmenni tőlem. Több olyan solymász cimbora is van, aki néhány órával megdöntötte az én 72 órás kézen hordozásomat. Egyszer olvastam egy elsőre eléggé giccsesnek tűnő szöveget, de az egyik mondata nagyon jól megfogalmazza az igazságot. Így szól: „Ha madarat szeretsz, égbolt legyél, ne kalitka.” Azt hiszem, ebben minden benne van. És egy idő után már nem is érezzük áldozatnak ezt a sok lemondást, hiszen ezek a madarak olyan élményekkel és meghitt pillanatokkal ajándékoznak meg bennünket, amelyek egy egész életen át meghatározóak tudnak maradni, és Konrad Lorenz szavaival élve, szinte a paradicsomból való kiűzetésünket is meg nem történtnek érezzük.

Le nem írható az az érzés, amely eltölti a lelkemet, amikor a felhőben úszó pici pont a hívásomra zuhanni kezd felém, majd egyszer csak madár alakot ölt, és már a kezemen ülve úgy néz rám, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga volna. És számunkra ez valóban a világ legtermészetesebb dolga.