...vagy nem Petőfi Sándor. És nem is József Attila. Ki tudja, ki és mikor, kinek és hogyan mondta. De ha már megjelenik a közösségi oldalon, lesz, aki terjeszti, megosztja, továbbküldi, és ami a legrosszabb: lesz, aki elhiszi. Hogyan születnek az álhírek? Miért olyan könnyű elhinni őket? És főleg: miként ellenőrizhetjük egy-egy Facebook-os hír igazságtartalmát? Beszélgetés Marinov Iván újságíróval, az Urbanlegends.hu weboldal megálmodójával, szerzőjével.

* Nem mondhatom, hogy szinte, hiszen egyáltalán nem múlik el nap úgy, hogy legalább két-három ismerősöm meg ne osztana egy-két álhírt. Mindig lenyűgöz az emberek hiszékenysége: jeles személyek halálhírét, pénzért könyörgő gyermekek sírástól feldagadt arcának fotóját osztják, és még annyi minden mást... Holott sokszor egy kis utánajárással kiderülhetne, hogy a halottnak mondott színész, énekes valójában éppen a Bahamákon nyaral, a beteg kisgyerek meg már tízszer meggyógyult azóta. Te mikor döntötted el, hogy megpróbálsz utánajárni ezeknek az álhíreknek?

— Valamikor 2004 elején jutott eszembe, hogy jó lenne létrehozni egy oldalt a netes kamufelhívások, körlevelek összegyűjtésére és megcáfolására. Nem sokkal korábban indult el az első magyar blogmotor, melynek segítségével könnyen be lehetett üzemelni egy oldalt, sőt, a szolgáltató címlapján  rögtön közönséghez is juthattak a szerzők. Az aktuális veszélyforrásokra figyelmeztető felhívásokon kívül később történelmi és egészségügyi tévhitek leleplezése kapott még helyet a honlapon, manapság pedig elég sokat foglalkozom a média helyzetével, illetve a közösségi oldalakon jelen levő dezinformáció kérdésével.

Fotók: Bődey János

* Igen gyakori jelenség a közösségi oldalakon például a bölcs idézetek megosztása is. Ezek többsége nem is akkor, nem is úgy, és nem is attól hangzott el, amikor, ahogyan és akinek tulajdonítják. Sikerül ilyenkor kideríteni, valójában ki a „nagyon okos” mondások valódi szerzője, és ki kezdte el terjeszteni?

— Az emberek szeretik a hírességek szájába adni ezeket az okosságokat, és vadul osztják is őket a Facebookon — különösen, ha azok megerősítik saját gondolataikat, világlátásukat. Nagy népszerűségnek örvendenek a neten Albert Einstein, Winston Churchill, Széchenyi István vagy — hogy egy legújabb kori hírességet is említsünk — a színész Morgan Freeman állítólagos sziporkái. Pedig ezek az idézetek megdöbbentő módon sokszor hamisak, vagy kontextusukból kiragadottak, kiforgatottak. Gyakori reakció, hogy valaki az idézet helyretétele után csak annyit mond: nem érdekel, ki mondta, mert annyira igaza van. Ilyenkor szoktam visszakérdezni: ha nem érdekel, akkor miért nem terjeszted egy-egy személy neve nélkül? A válasz az esetek többségében egyértelmű: azért, mert maga a szöveg nem ér sokat a hozzá ragasztott név nélkül. A forrásmegjelölés sok esetben ugyanis nem hivatkozás, hanem azért van, hogy rangot adjon egy sekélyes, közhelyes gondolatnak.

* Szinte a kezdetektől olvasom az oldaladat, melynek köszönhetően sok kérdésre kaptam választ. Mi alapján szelektálsz az „alapanyagokból”? Hogyan döntöd el, mi érdemel cikket, és mi nem?

— Az Urbanlegends.hun alapjában véve azzal foglalkozom, amiről az emberek épp beszélnek. De persze egy egyszemélyes blogon nem tudok mindenről beszámolni. A fő tematikán belül az elsődleges kiválasztási szempont sokszor az, hogy valami megfogjon egy-egy témában, érdekesnek ítéljem. Fontos emellett az edukációs lehetőség is. Vagyis hogy olyan eseteket is feldolgozzak, amelyeknek segítségével — a példa és a „megoldás” részletes bemutatásával — rávezethetem az embereket, hogy a hasonló történeteket legközelebb hogyan értelmezzék saját maguk. És persze vannak a kötelező körök: amikor egy engem egyébként nem érdeklő téma berobban, és tudom, hogy az oldal rendszeres követői számítanak rám, várják, hogy nyilatkozzak az ügyben.

* Fel tudnál sorolni néhányat a legelterjedtebb, „legkitartóbb” álhírek közül?

— Nehezet kérsz, mert a több mint 2000 bejegyzésemnek akár a kétharmadát is elővehetném most. Nagyon sok álhír, tévhit, átverési kísérlet újra és újra előkerül, annak ellenére, hogy egy egyszerű Google-kereséssel utána lehetne járni az állítás hitelességének. Ezek a felvirágzások gyakran szezonálisak: amikor például az emberek tavasszal kiszabadulnak a kertekbe vagy a természetbe, azonnal megjelennek a kullancsos tévhitek. Ugyancsak a tavasz hozza el a szabadban való játszást, ezzel együtt pedig a fekete autós gyerekrablókkal és szervkereskedőkkel riogató kamufelhívásokat is. Vagy hogy egy aktuális magyar példát is mondjak: az áprilisi választás környékén előjött az összes voksolással kapcsolatos korábbi álhír, idézet vagy konspirációs elmélet, a többi közt az eltűnő tintás tollakkal való szavaztatás világszerte ismert legendája is.

* Mit gondolsz, lehet valamit tenni azért, hogy az emberek elkezdjenek kritikusabban gondolkodni? Hogy ne az legyen az első, hogy rányomnak egy megosztást a hangzatos hírre, hanem esetleg utánaolvassanak előtte…

— Én ezen vagyok. Szeretnék hinni benne, hogy ha az emberek kapnak gondolkodási sémákat, mintákat, példatörténeteket, továbbá megismerik a pszichológiai mechanizmusok működését és az emberi elme sebezhetőségét, akkor idővel egészséges kritikával kezelik majd a rájuk irányuló befolyásolási kísérleteket. Fontos lenne az ezekhez szükséges készségeket minél korábban, akár már az iskola alsó tagozatában oktatni.

* Ha már itt tartunk: te hogyan „nyomozol”? Milyen kiindulópontok alapján kezded el keresni a hír eredetét?

— Az oldalamon több cikkben is foglalkozom a módszereimmel, bemutatom a „nyomozást” segítő eszközöket, viszont mégiscsak az a legfontosabb, hogy megtanuljuk magunkat kívülről látni, amikor egy álhírrel találkozunk. Mivel a legkönnyebben azokkal a cikkekkel tudnak megvezetni bennünket, amelyek érzelmeket idéznek elő bennünk, ha egy ilyen anyaggal találkozunk, álljunk meg egy pillanatra, és gondolkozzunk el. Tegyük fel magunknak a kérdést: nem lehet, hogy azért tálalták ebben a formában a hírt, hogy az erre érzékenyeket megvezessék? Keressünk sokatmondó nyomokat: nézzük meg a cikk URL-jét, megjelenésének dátumát, keressünk rá a forrásra, a szerző korábbi munkásságára, gyűjtsük ki az ellenőrizhető konkrétumokat, és vizsgáljuk felül őket a Google keresőjében. Az álhírek nagy többsége egy néhány perces rutinmunka segítségével leleplezhető. 

* És ha már álhírek, végezetül egy kérdés: igaz, hogy Marinov Iván újságíróként hobbiból készíti ezt a weblapot, és ideje is jut rá, hogy viszonylag gyakran minőségi, érdekes és érthető cikkekkel töltse meg? Úgy, hogy közben „szabadidejében könyveket fal, kosárlabdázik és kosármeccseket néz”? Szintén zenészként ez nekem eléggé tudományos-fantasztikusnak hangzik.

— Én azt vallom, hogy ami az embernek fontos, arra elő kell teremtenie az időt. Valóban sok, évi 50-60 könyvet olvasok, igaz, ez a munkámnak is a része. Van, hogy az utcán, menet közben, esetleg a metrón jön össze a napi keret, viszont volt időszak, amikor épp a fiamat a mellkasomon altatva tudtam olvasni. A kosárlabda is központi része az életemnek, így aztán fontosnak tartom, hogy a heti két edzés közül legalább az egyikre elmenjek, vagy hogy a kedvenc csapatomnak, a Crvena zvezdának legalább az Euroliga-meccseit lássam (a tavalyi 30 mérkőzésből 28-at néztem meg, az idén 27-et sikerült). És ilyen projektum az Urbanlegends.hu is, mellyel kapcsolatban egyre többször gondolok arra, hogy egyszer esetleg ez lesz a fő munkám.

Elérhetőségek a közösségi oldalakon:

– Facebook: Urbanlegends.hu

– Twitter: @urbanlegendshu

– Patreon: urbanlegendshu

– Instagram: urbanlegendshu

– Pinterest: urbanlegendshu