A Népkertben az írótábor emlékművének megkoszorúzásával kezdődött az írótábor, ezután hangzott el a téren Bordás Győző köszöntőbeszéde, melyben emlékeztetett a rendezvény elmúlt majdnem hét évtizedes múltjának hozadékaira is.

Fotók: Szalai Attila

— Felsorolni is nehéz, elég arra gondolni, hogy évekig folyt szociográfiai kutatás (Bori Imre kötetet is írt erre a témára), sikeresen működött itt Papp György vezetésével a műfordítói tábor, megjelentek olyan kiemelkedő irodalmi művek, mint például a Fehér Ferenc és Tolnai Ottó szerkesztette A csönd városa még 1982-ben, majd jött néhány évre rá a Kertek & parkok színvonalas irodalmi publicisztikai összeállítás, Pató Imre a ’80-as évek derekán elkészítette a Kanizsai Írótábor bibliográfiáját, aztán Tari István szerkesztésében a több mint hatvan írót felvonultató írótábori antológiája jelent meg, mely a 2003-tól számított négy év terméséből válogatott, és jött kötetben a Dormán László fotóit is bemutató, Kanizsai képmesék című igényes kiadvány. S akkor arról még nem is szóltunk, hogy a tanácskozásokon hány meg hány ötlet merült fel, melyből könyv született, hogy 1964-től nemzetközivé vált a rendezvény, s azóta (az idén sajnos ez szintén kivétel) rendszeresen fogadtunk külföldi írótársakat is. Hogy előre megadott témákra évente rendeztünk irodalmi tanácskozásokat, melyek anyagából a folyóirat- és a lapszerkesztők bőséggel válogathattak. Bányai János például a Hol tartasz? témát intézte minden résztvevőhöz, aztán meg írásban kértük a kisesszéket, négy éve Arany János születésének 200. évfordulójára a Mesterségem címere: A szó témára, majd a Karinthy-sorra, mely szerint: A humorban nem ismerek tréfát! Tavaly egy Koncz István-verssorra reflektáltak íróink, az idén viszont, egy kissé a trianoni témát és traumát is rímeltetve, a Magyar Szó által feladott „házi feladattal” a nyolcvanéves Domonkos István verssorára várjuk az esszéket, mely így hangzik: Mennék haza, de otthon vagyok. Ezúton is tisztelettel kérném írótársaimat, hogy egy héten belül juttassák el írásaikat szervezőbizottságunk titkárságához, hogy ez a szép hagyomány se szakadjon meg a koronavírus-járvány miatti rendkívüli helyzettel. Megnyitva e 68. Kanizsai Írótábort, csak remélhetjük, hogy erre a néhány órára Magyarkanizsán a kultúra győzedelmeskedett a koronavírus felett — fogalmazott, majd köszönetet mondott Magyarkanizsa Önkormányzatának, a Magyar Nemzeti Tanácsnak, a tartományi titkárságnak és a József Attila Könyvtárnak a támogatásért.

A Koncz—Dobó-szoborpárosnál a szervezőbizottság nevében Bordás Győző, Gobby Fehér Gyula író és Bús Csaba könyvtárigazgató, a Magyar Nemzeti Tanács nevében Hajnal Jenő elnök, Magyarkanizsa Önkormányzata nevében Fejsztámer Róbert polgármester és Vörös Túrú Anita, a községi tanács művelődéssel megbízott tagja helyezték el koszorúikat.

A Dobó Tihamér Képtárban a horgosi származású, Kanadában élő Fujkin István alkotásaiból nyílt kiállítás, Felhő(n)járó címmel. Az alkalmi műsor keretében Lajkó Félix Liszt Ferenc-díjas hegedűművész muzsikált. Dr. Csige Gábor, Magyarország szabadkai főkonzulátusának vezető konzulja köszönetet mondott az alkotónak egy fontos dologért, melyre ő tanította meg.

— Ez pedig az, hogy ha valamit belső indíttatásból, szívből-lélekből csinálunk, akkor nem az a fontos, hogy a világ erre milyen visszajelzést ad, hogyan reagál, megdicsérnek-e vagy nem. Az a lényeg, hogy csináljuk, tegyük, ami jön belőlünk, és a siker majd megérkezik egy napon.

Könyvborítók, illusztrációk, magazincímlapok, a budapesti Lézer Színház látványtervei, szobra van Horgoson, és szobortervei a torontói Metronome zenei múzeumban. Egy nagyon egyéni zenefestészetet alakított ki, ezt mutatják különleges lemezborítói. A szimfonikus, illetve a progresszív rock autentikus festőjeként definiálta magát. Új, választott hazájában, Kanadában ez a zenefestészet egybefonódott a kortárs indián zenével — hangzott el a Fujkin-monográfia bemutatójának bevezetőjében, majd a kialakult beszélgetés során az illusztrátor a terveiről érdeklődő merre tovább? kérdésre válaszolva így fogalmazott:

— Merre tovább? Nem tudom. Illetve annyi elágazás van. Nem, hogy amerre sodródom, hiszen sokszor mondom, úgy mondják, a fontos az, hogy sodródni az árral. (Nem hiszem, hogy rád jellemző ez a sodródás — veti közbe Bordás Győző.) Én a magam részéről azt szoktam mondani, ez akkor áll igazán, ha én magam is a sodrás vagyok. Akkor teljes ez így igazából. Egy érdekes váltás előtt vagyok, egy ciklus fejeződött be. Nagyjából két éve nem készült új festmény. Ez nem az ihletés hiánya volt, hanem érlelődött egy újfajta váltás. Az egész életpályán ez már többször megtörtént — az albumban is, ha majd egyszer kézbe lehet venni, akkor a ciklusok követhetőek.

A beszélgetés után Fujkin István átvette az írótábor Vándorkulacsát, majd a Tolnai Ottó képzőművészeti esszéit tartalmazó Titorelli faiskolája című kötetet mutatták be.

— Hogy is keveredtem én a képzőművészek közé? — tette fel a kérdést a Kossuth-díjas író, költő, műfordító. — Ebben a szövegben sokat beszélek arról, hogy amit én csinálok, az sosem képzőművészeti művészi ambíció. Úgy valahogy határoztam meg, hogy az íráson túl és a képzőművészeten innen próbáltam kisajátítani egy kis sávot, és ott igyekeztem dolgozni, ügyködni. Elég nagy anyag felszaporodott — gyakran jöttek hozzám festőbarátaim Budapestről is például, és egy-két festőnek megmutattam ezeket a munkákat, ott voltak az asztalon, és meglepően tetszett nekik, ledöbbentek, hogy ilyen minimális eszközökkel készülnek, és ezt fel merem vállalni. Berámáztattam néhányat. Háromszor volt eddig kiállításom, egyszer Szabadkán, egyszer a Petőfi-múzeumban és egyszer Szentendrén. Nem mentem el a megnyitóra, tulajdonképpen féltem is, valahogy nem hittem a dologban igazán, hogy lehetséges ez, hogy valami valós kiállítássá tud válni. Merthogy az egész úgy kezdődött, hogy újság szélére, cementes- vagy liszteszsákdarabon próbálkoztam — a tanyán ugyanis nincs papír, a tanyasi ember nem hagy szemetet, különösen nincs papírszemét, az nagyon fontos gyújtósnak. Elhatároztam, hogy megpróbálok egy szál füvet izolálni. A [magyarkanizsai] pusztában, a réten, a sziksóban mozogva a fű felé fordultam, és tulajdonképpen függőleges vonalkákat huzigáltam. Érdekes, hogy ha több volt, hasonlított valamire, abban a pillanatban, amikor rajz felé kezdett mozdulni, rossz lett. De addig, amíg mechanikusan tudtam mozgatni a kezem, és valami mechanikus dologról volt szó, az jónak tűnt. Nagyon sokat bíbelődtem még, míg lassan eljutottam valahová, különösen, mikor felfedeztem, hogy lehet kölcsönkérni a szomszédtól új, még érintetlen liszteszsákot, az kedvenc anyagommá lett. Így sikerült füves rajzokat csinálnom, és utána próbáltam ugyanígy lopakodva megközelíteni a fát mint olyat. Egy fa volt a járáson, most már lehet, hogy van még egy. És jött egy esős időszak, és most már van szép lombja. Elkezdtem ezt a kis fát rajzolgatni, és a fedőlapon is ez a rajz van, egy szál ceruzarajz és azon egy kicsike kis lomb.

A 68. Kanizsai Írótábort a Domonkos Istvánnal 2013-ban készült interjú vetítése zárta.

Honlapunkon még több Fujkin-alkotásban gyönyörködhetnek Szalai Attila felvételeinek köszönhetően.

A szerző felvételei