Van az a bölcselet, amely szerint járt utat járatlanért… Olykor-olykor viszont magával ragad a felfedezés lendülete, s hiába minden. Menni kell. Ha csak egy picinykét is, de letérni a — talán túlságosan is — kitaposott országútról. Megnézni, látni és rácsodálkozni mindazon dolgokra, amelyek szerencsére ma sincsenek elrejtve. Csupán odébb vannak egy kissé.
Egyike az ilyen alternatív vonulási lehetőségeknek az a bizonyos pusztai útszakasz Beodra és Basahíd között, amelyhez — valahol a XX. század ’70-es éveiben, legalábbis a környékbeliek visszaemlékezésére hagyatkozva — egy kőhíd is „hozzárendeltetett”. Jogos célszerűséggel, elvégre alatta van a mérnöki léniával megtervezett medre és haladása a nagykikindai csatornának. Az út odáig s onnantól is jó, a hídon pedig át lehet kelni. Minden további nélkül. Csak óvatosan, türelmesen és lehetőleg napszentület előtt. Különben…
Nos, itt, ezen a helyen ért utol nemrég a naplemente. Hazafelé tartva.
Fényképezte: Martinek Imre