Sohasem értettem, miért jó az, ha valakitől megvonunk valami olyan dolgot, amire amúgy alkotmányos vagy legalábbis törvényes joga van. Nem tudtam mit kezdeni annak idején azzal a kemény és megmásíthatatlan állásponttal sem, amelyet a szabadkai községi képviselő-testületben az akkori ellenzékiek, a miloševići koalíció tagjai képviseltek. A néhai államelnök és feleségének pártjaihoz tartozó helyi politikusok ugyanis makacsul ellenezték azt, hogy Szabadkát magyarul is kiírjuk a város bejáratánál. A helységnévtábla körüli akkori parttalan vita mintegy tíz évvel később is fölveti bennem a kérdést: miért volt nekik jó az, hogy a többség által demokratikusan meghozott döntés csupán két évnyi várakozás után léphetett hatályba, mivel a legfelsőbb állami szerveknél olyan befolyással rendelkeztek, hogy megakadályozhatták a többnyelvű helységnévtáblák kihelyezését.
Amikor rákérdeztem a miértre, csak hümmögtek, politikai szónoklatokkal próbálták magyarázni álláspontjukat. Egyikük még azt is érvként próbálta felhozni, hogy nem szabad lefordítani a települések, a falvak és városok nevét. Ebben egyetértettünk, és mutattuk nekik, hogy az először Zabatka néven szerepelt várost bizony nem kellett volna annak idején átkeresztelni Suboticára. Mert hogy akkor fordították le, nem most, a kilencvenes években.
Szabadka neve egy évtizede ott szerepel a város bejáratánál, és habár egyesek néha átfestik, mások meg lemossák, mintha természetes lenne ma már, hogy a többnyelvű községben több nyelven és írásmóddal tüntetik fel a helységneveket. Mintha minden normális dolog csak kisebb vagy nagyobb hercehurca után válhatna mifelénk általánosan is elfogadottá.
Hasonló eset tanúi vagyunk most Nagybecskereken is, ahol a tartomány demokratikusan elfogadott és megszavazott jelképeit tüntették el a városházáról a jelenlegi kényszerigazgatók. Akik az államvezetés által kerültek ideiglenesen a község élére. Nehezen érthető, hogy miért zavarja őket a köztársaság jelképei mellett a tartomány zászlaja és egy ideig miért szúrta a helyi hatalmasságok szemét még a többnyelvű felirat is. Miért jó egyeseknek az, ha megvonják a velük élő, más nyelvet beszélő emberek jogát arra, hogy anyanyelvükön olvashassák egy-egy település vagy intézmény nevét? Ettől ugyanis még rendszerint államnyelven kell beszélni már a portással, meg a hivatalnokkal is, így aztán az a magyarázat sem helytálló, hogy valamiféle többletjogokat kapna a többnyelvű felirattal a szerencsétlen kisebbségi.
Minduntalan a szomszéd tehenére vonatkozó, közismert mondás jut eszembe, amely szerint pusztuljon el az a jószág. Persze, a folytatást szintén ismerni kell, hiszen eredetileg úgy szól a keserédes vicc, hogy utána az én tehenem is dögöljön meg, hogy a szomszéd tejért se jöjjön hozzám.
A szeret ünnepe táján ezért is tölt el szomorúsággal a nagybecskereki eset, hiszen lassan már kezdtem hinni, hogy mégis van egy olyan fokú tolerancia ebben a kilencvenes években rettenetesen megnyomorított közösségben, amely lehetővé teszi az értelmetlen és érthetetlen dolgok ismétlődését. Hinni szerettem volna, hogy túljutottunk azon a bizonyos holtponton, amely után nem kell többé győzögetni a primitív, tudatlan, tájékozatlan, elmaradott honfitársakat. Nem kell a napsütésben bizonygatni, hogy süt a nap, és esőben sem, hogy borult az ég.
A jelek szerint ebben az évben is csalódnom kell.
Még egy olyan esztendőt búcsúztatunk tehát, amelynek végén ismételten leszögezhetjük, hogy ebben a kérdésben nincs előrelépés.
Továbbra is nagyon távoliak, egyre távolabbiak Európa fényei.