A díjazott hétévesen kezdett zenével foglalkozni. Tanulmányait a Belgrádi Zeneakadémián végezte. A Szabadkai Zeneiskola hegedűtanára, valamint a Szabadkai Filharmónia koncertmestere volt. Vajdaság és Szabadka város zenei életének szakírója, kutatómunkájának eredményeként számos kötet született. Pekár Tiborral a díj kapcsán beszélgettem hivatásáról, a zene szeretetéről, Szabadka város zenei múltjáról.

A szerző felvétele

* Hogyan kezdődött kapcsolata a zenével? Igaz-e, hogy valójában matematikusi pályára készült? Erősebb volt a zene szeretete?

— Az iskolában a kedvenc tantárgyam a matematika volt, érdekelt, nagyon szerettem, de erről később lebeszéltek, és a zenei pálya mellett döntöttem. Szabadkáról indultam valójában, itt születtem ugyanis, de Topolyán éltünk, ott nőttem fel, ott fejeztem be az általános iskolát, és ott kezdtem el hegedülni tanulni is. Akkor még nem a zeneiskolában, mert abban az időben még nem létezett Topolyán, a Topolyai Népszínház azonban meghirdetett egy pályázatot színházi zenészek részére, állandó társulata volt ugyanis az intézménynek, de zenekara nem. 1950-et írunk, hétéves voltam ekkor. Édesapám elvitt a tanfolyamra, ahol két év alatt az ottani tanár, a színház zenekarának karmestere, Kovács István hegedűművész felkészített engem, és már kilencévesen a zenekarba kerülhettem. Innentől datálódnak szolgálati éveim a zene területén, ekkortól fogva ugyanis aktív zenekari zenész lettem. Az iskolában több tantárgy is érdekelt még a matematika mellett, szerettem festeni is, továbbá magyar nyelv és irodalomból is jeleskedtem. Ezért gimnáziumba iratkoztam, és ezzel párhuzamosan a Szabadkai Zeneiskolába is. Nagyobb a hegedű, mint a gyerek, mondták rám akkoriban, a feles hegedűről ugyanis mindjárt a nagyra tértem át tanulmányaim során. Az első hegedűm története is nagyon érdekes. Édesapám cipészmester volt, és első hegedűmet egy Forgácsné nevű topolyai özvegyasszonytól vettük, egy pár cipővel toldottuk meg a hangszer árát. A hegedű egy kicsit rossz állapotban került hozzánk, de megjavíttattuk, és nagyon szépen szólt. A gimnáziumi és a zeneiskolás évek alatt is aktív muzsikus voltam. Szabadkán akkor alakult egy ifjúsági zenekar a Mladost Ifjúsági Művelődési Egyesület keretében, Kovács József vezetésével. Tánc- és fúvószenekar is működött, és ez adta az alapját annak a zenekarnak, amely később az Ifjúsági Könnyűzenei Fesztiválon szerepelt, melyet 1961-től itt, Szabadkán rendeztek meg évente. Magának a fesztiválnak az ötletét is ez ihlette, ennek a zenekarnak a megalakulása, amelynek később én voltam a koncertmestere. Tanulóéveim alatt pályaválasztásomban nagy szerepe volt a házinénimnek is, akihez a véletlen szerencse folytán kerültem. Nagyon megörült nekem, amikor megtudta, hogy zenedés vagyok, hiszen jómaga Lányi Ernő tanítványa volt, zongorát és éneket tanult nála. Támogatott abban, hogy a zenei pályát válasszam, mivel még a középiskola után is egy kissé bizonytalan voltam a pályaválasztást illetően.

* Végül a Zeneakadémia mellett döntött?

— Igen, és így kerültem Belgrádba. Munka mellett végeztem az egyetemet, állás után kellett néznem. Így szeptember 1-jétől zenekari zenészként dolgoztam a fővárosban, októberben megkezdve az akadémiai tanulmányaimat. Így végeztem el a Zeneakadémiát, közben sokat utaztunk, koncerteztünk, kiváló karmesterekkel és szólistákkal. Fájó szívvel hagytam ott Belgrádot, nagyon szép évek voltak ezek, sokat utaztunk Európa-szerte.

* Mikor tért vissza újra Szabadkára? Milyen volt a város zenei élete akkoriban, melynek aktív résztvevője volt?

— Időközben megnősültem, feleségem is zenész volt — és a tanulmányaim végeztével hazahívtak bennünket Szabadkára, 1973-ban jöttünk vissza. A Szabadkai Filharmóniához kerültem ekkor, a koncertmesteri székbe, és a zeneiskolában is tartottunk órákat mindketten. Nagy örömmel fogadtak bennünket Szabadkán, fel is lendítettük az akkori kulturális életet. Sok szép koncertet adtunk a zenekarral, valamint szólistaként is gyakran szerepeltünk, és kettesben is, megannyi szép, két hegedűre íródott zeneművet ismertetve meg a közönséggel. Vonósnégyest is alakítottunk, és létrehoztunk egy kamarazenekart is. Sikeres fellépéseink voltak ezekben az években, és aktívan tanítottunk is a Szabadkai Zeneiskolában. Egy kissé utánanéztem a dolgoknak, és a zeneiskolában megtaláltam az első húsz koncert anyagát, egyebek között olyan hangversenyekre szóló meghívókat, amelyeket még Lányi Ernő vezetett. Szóval az 1908-tól kezdődő korszakot dolgoztam fel az I. világháború kitöréséig. Ez a bizonyos anyag a Létünk folyóiratban jelent meg, és kedvező visszhangra lelt. A megjelenés természetesen további motivációt nyújtott számomra ahhoz, hogy folytassam a kutatásaimat. Így mindent felkutattam, ami a filharmóniával kapcsolatos. Hajtott a kíváncsiság, és több ezer oldalt lapoztam fel ahhoz, hogy a könyveimet megjelentethessem. Megírtam például Szabadka városának 1900 és 1918 közötti zenetörténetét. Ez volt az első munkám. Mindez azért volt fontos, mert senki sem foglalkozott addig Szabadka zenetörténetével. Pontosabban szólva egyvalaki mégis, mégpedig Kenyeres Kovács Márta, aki valójában ráirányította a figyelmemet Lányi Ernőre, Arnold Györgyre és Gál Ferencre.

* Így jutott el a Lányi Ernő életéről szóló kötetig, akire Szabadka zenei életének felvirágoztatójaként tekinthetünk. Milyen kutatómunka előzte meg ennek a kiadványnak a megírását?

— Igen, a legújabb kötetem Lányi Ernőről szól, de majdnem minden kötetemben szerepel. Ő számtalan zenészt nevelt és oktatott, illetve az ő tanítványainak jutott később fontos szerep a város zenei életében. Ebben a könyvben valójában Lányi Ernő teljes életművét összegeztem. Ami a kutatómunkát illeti, főként az Arcanumra támaszkodtam, és elképesztő mennyiségű sajtóanyagot próbáltam összegyűjteni, majd tanulmányozni.

* Milyen további témákat szeretne feldolgozni, azaz milyen újabb kötetek szerepelnek a tervei között?

— Végül is nemcsak terveim, hanem már késznek tekinthető köteteim is vannak. Nem öndicséret, de főként nekem köszönhető, hogy kevés város mondhatja el azt magáról, hogy ennyire részletesen fel van dolgozva a zenei élete. Bár igaz, hogy főként a komolyzenei stílussal foglalkozom.

* A Pro Urbe elismerés is valójában ennek szól, azaz a szerteágazó szakírói tevékenységének.

— Elsősorban azt szeretném hangsúlyozni, hogy ennek a díjnak természetesen nagyon örülök, de az igazi erkölcsi elismerés mégis az lenne, ha minél többen olvasnák az írásaimat. Mert sajnos sok kötet porosodik, és nehezen talál olvasóra. Egy kissé elszomorít, hogy napjainkban egyre kisebb az igény a művészetre. Pedig ezek a könyvek nem kitalált személyekről szólnak, hanem hús-vér emberekről, az elődeinkről, akik itt éltek, és önzetlenül fáradoztak azon, hogy Szabadka komolyzenei élete minél fejlettebb legyen. Az én elsődleges célom pedig mindig is az volt, hogy ezeknek az embereknek a munkásságát és életútját minél részletesebben bemutassam mindenki számára. Szóval, ha lesznek olyan emberek a továbbiakban is, akik el is olvassák ezeket a köteteket, számomra az lesz a legnagyobb elismerés.