Öt kérdés Vajda Gábornak a művelődésünkről és irodalmunkról írt korszak-monográfiája második kötete (Az autonómia illúziója - 1972-1989) kapcsán
* Vajon mi késztette arra, hogy ilyen őszintén, köntörfalazás nélkül megírja könyvét a manipulált valóságképről itt, a Vajdaságban?
- Adósnak érzem magam. Viszonylag mindig jó dolgom volt. Ha nem végezhettem is folyamatosan az általam fontosnak tartott munkát, leginkább kedveztek a körülmények, hogy a szorongattatásaimban föltalálhassam magam. Sok iskolát végezhettem. S ezt nem csupán a családomnak köszönhetem, hanem a magyar dolgozóknak is.
A korszak-monográfiám írásába adósságom törlesztésének reményében kezdtem bele. Tapasztalataim szerint a mindenkori balkáni hatalom kétszínű életformára, öntudatlan élősdiségre ítélte az értelmiség nagyobb részét. Ezek az emberek többnyire ma is azzal takaróznak, hogy megteszik a magukét, vagyis évek, évtizedek óta reggeltől estig tanítanak, írnak, szerkesztenek, színjátszanak stb. Nem mernek rákérdezni tevékenységük (pillanatnyi sikereken túli) értelmére, emberi tartalmára, hosszú távú jelentőségére. Azt teszik, amit az államvédelem az iskoláztatásuk során és a munkahelyük a(z íratlan) szabályok szerint beléjük nevelt. Ennek az értelmiségnek két típusa van. Az egyiknek az alkotó képessége fölszívódik a napi (akár időnként újításokkal frissített, de lényegében a hatalmi viszonyokat rögzítő) tevékenységbe. A másik típus alig várja, hogy eleget tegyen a napi feladatának, hogy délutáni vagy esti nemzeti szellemű (esetleg csak: színű) tevékenységében ,,jóvátegye” a fizetése ellenében kötelezően elkövetett (ismereti, módszertani) vétségeket.
Korszak-monográfiám eddig megjelent két kötetét azért írtam, hogy ezeket, a ,,szocializmus” idején, sőt azt követően sem kellően tudatosított bajainkat felszínre hozzam, s hogy - a jövőtervezésünket szem előtt tartva - fölkínáljam a tanulságokat. Így - remélem - kiderül, hogy nemritkán akkor választottuk a legostobább megoldásokat, amikor bölcseknek képzeltük magunkat. A lényeget leginkább elhallgattuk, viszont annál többször mellébeszéltünk. Ezt a problémakört legérzékenyebben a szépirodalom tükrözi, az oktatás és nevelés hirdetett céljai és valós eredményei, valamint az anyanyelv sorsa pedig bizonyítják. Nem beszélve a színházkultúra látszólagos szabadságáról. Úgy gondolom: a múltunk leplezett valóságát tudatosítva, a mai nyavalyáink orvoslására adhatok tanácsokat.
* Gyötrelmes volt a múltunk, vajon gyötrelmes a jelenünk is?
- Nem hiszem, hogy a délvidéki magyarság többsége számára túl gyötrelmesek lettek volna a rezsimváltás előtti évtizedek, különben nem dicsérnék azokat a bukott rendszer kizsákmányoltjai is. Aki törekvő, ügyes s kicsit szerencsés is volt, az valamiképpen érvényesült itt vagy külföldön. A cigaretta és az italfélék sem voltak drágák, s az Adria szennyeződéséhez is hozzájárulhattunk valamelyest... Az akkori elfogadható élet következményei lettek a mai gyötrelmek. A hajdani iskolák sikeresen nevelték és tanították félre az ifjúságot. Egymás hibáinak kölcsönös elnézése hamis öntudatot fejlesztett ki. A fasiszta nemzeti ,,emberfelettiség”-gel szemben egy ,,avantgárd”-nemzetközi mezt viselő felsőbbrendűség-kultusz alakult ki. Ennek tartalmatlanságát a polgárháborúval, a szankciókkal és a bombázásokkal fokozódó ínség mindinkább kidomborította.
A kilencvenes évek elején kezdődött kínos ocsúdásunk akkor abbamaradt, s most talán majd folytatódik. Tito mákonyából (a mi ,,önigazgatói valakiságunk” tudatából) nehéz föleszmélni. Már csak azért is, mert nem a kötelességek, hanem a jogok mentén alakult ki a ma is (ön)pusztító individualizmus. Eddig a politikusaink nem, és az értelmiségijeink közül is csak kevesen fogták föl, hogy a jelszószerűen kinyilvánított, ünneplésekben érvényre juttatott nemzeti elveket - a megbecsülendő új létesítmények dacára - hitelteleníti a mindennapok során tanúsított magatartás. A politikusaink végre létrejött megegyezésének sokan nem örülnek. Az értelmiségünk egy része azért nem, mert anyagi okokból és beidegződésből képtelen föladni a régi rendszerből örökölt, valamelyest liberalizálódott szemléletét. A tömeg viszont azért, mert a most ismét kilátásba helyezett magyarságvédelem (legalábbis egyelőre) nem segíthet az ő életkörülményein.
* Érdemes-e ilyen keményen beszélni a bajainkról? ,,Meggyógyulhatunk-e?”
- Az előítéletektől függetlenedve nem csupán az elnyomottakkal, hanem az elnyomókkal is azonosulni igyekeztem. A személyeskedésnek nincs értelme. Tréfásan azt szoktam mondani: a pusztulásunkért még az is felelős, aki annak idején ült a börtönben, tehát nem volt kényszermunkára ítélve. Ez persze nem jelenti azt, mintha az irattárak majdani megnyílását, a dokumentumok hozzáférhetővé válását követően nem kellene megvizsgálni a káros (művelődés)politikai döntések mögött álló személyek felelősségét.
Én azt elemzem: milyenek voltunk mi az írásbeli megnyilatkozásainkban - és azok mögött a viselkedésünkben, bizonyítható tetteinkben. Mi és hogyan akadályozta a személyiséggé válásunkat, érdemi felelősségvállalásunkat? Abból indulok ki, hogy (ritka kivételtől eltekintve) csak nemzeti szellemben fejlődhetünk teljes értékűvé, tehát más nemzeti kultúrák megbecsülőjévé.
Eszerint az autonómia csupán a gyógyíthatatlanságunkba belenyugvók számára nem létkérdés. Hogy van-e értelme az önrendelkezésért folytatott harcnak a visszahúzó körülmények tömege ellenében? S egyáltalán: megvalósulhat-e a felnőtt emberhez illő önállóság a mi életünkben? Nem lehangoló, hogy e kérdésekre lehetetlen egyértelműen igent mondani. Nem elcsüggesztő, mert az emberi-nemzeti jogainkért folytatott küzdelmünk s az ifjúságnak az ilyen szellemben való nevelése mindennél fontosabb. Nem érdemes élni Európával a hátunk mögött, ha pótcselekvésekben, önámításokban megbújva, továbbra is vállalt másodrendűségünk tudatában berendezkedve, képtelenek vagyunk folyamatosan kiállni a hiteles eszményeink mellett!
* Milyennek ítéli a könyv fogadtatását?
- Megnyugtató számomra, hogy a korszak-monográfiám eddig megjelent két kötetével kapcsolatban megoszlanak a vélemények. Míg egyesek szigorúnak tartanak, addig mások túlzott megértést vetnek a szememre. Szándékom szerint e mozzanatoknak ki kell egészíteniük egymást. Érdemi (akár súlyosan elmarasztaló) következtetésekre csupán a minél körültekintőbb megértés nyújthat erkölcsi alapot.
Vizsgálódásaimban az igazságosság a vezérelvem. Minden fölkutatható tényt, adatot igyekeztem összegyűjteni, s alaposan értékelni. Ezzel szemben a mai létbizonytalanság elfogultakká teszi az embereket. A megélhetésükért vagy a pozíciójukért folytatott küzdelmükben nemcsak hogy nem érdeklődnek azon politikai-társadalmi-művelődési törvényszerűségek iránt, amelyeknek (nem mindig a meggyőződésük szerint) a képviselői, működtetői, eszközei voltak, hanem egyenesen elzárkóznak azok megismerésétől.
Nagyon is valószínűnek tartottam én a várható érdektelenséget már 1993 tavaszán, amikor munkához láttam. Ezért kellemes meglepetés számomra az eddig megjelent két kötet viszonylag kedvező fogadtatása. Akkor is, ha egyelőre Magyarországon többen érdeklődnek a munkám iránt, mint nálunk. Sokat jelent számomra a négy pártunkhoz tartozó értelmiségiek kedvező véleménye - és a függetlenek (köztük az írók, tudósok) elismerése.
Irodalomtudományunk újvidéki fellegvárából még nem érkezett írásbeli méltatás, habár - amiként a tudomásomra jutott - negatív és pozitív minősítések egyaránt elhangzottak. Akinek tetszik a művem, nem akarja kockára tenni a pályáját a nyílt állásfoglalással. Akit viszont a csoportérdeke befolyásolt olvasás közben, szintén nem vetheti papírra a gondolatait, mert ahhoz, hogy a részletekre vonatkozó másféle (az atomizálódás kánonja szerinti) meglátásait kifejthesse, a (szintetizálón induktív) alapkoncepcióval kellene vitatkoznia, ez viszont kockázatos, hisz saját maga is tudhatja: iszonyatosan hiányzott ez a nemzeti, nemzetfeletti, esztétikai és etikai szempontok átfogására törekvő szemlélet a művelődési életünkből. A Magyar Tanszék eddig - a sötét politikai korszakokra emlékeztetve - úgy nyilvánított véleményt, hogy az egyik tanárnő két hallgatónak megtiltotta Az autonómia illúziója újvidéki bemutatóján való közreműködést. Az ilyen gesztus akaratlanul is reklámozza a könyvem... A nálunk legismertebb magyarországi irodalomtudományi tekintély az első kötet kapcsán viszont már kétszer kijelentette, hogy tetszik neki, s méltatni fogja. A második kötet megjelenése után én kértem meg az értékelésre. Nem tudom, van-e értelme, hiszen a tudós nyilván nem szeretne összeveszni a régi újvidéki barátaival...
Egyik kritikusom szerint a tanulmányomat a jövőnek írom. Nos, a jövő ítélőszékére is gondolni szoktam, de a jelen bajain való segítés rögeszméje hajt. Azt hiszem, a javuló körülmények hatására egyre több értelmiségi meríthet a köteteimből ösztönzést az illúziótlan számvetésre, önkritikára, s ennek alapján a tartalmas életforma megteremtésére. Nemzeti szellemben, de régiónkhoz mérten, vagyis nemzetközi felelősséggel.
* Utolsó kérdésem írói műhelytitkára vonatkozik. Lesz-e a könyvének folytatása?
- Két éve dolgozom a harmadik köteten. Nagyjából már elkészültem vele. Mintegy 450 gépelt oldalról van szó. Ezt valamennyire bővíteni, némelyest pedig szűkíteni szeretném. Eddigi címe: A lényeg változatlan. Titkon azonban remélem, hogy időközben a politikusaink megegyezésének eredményeként változik a délvidéki magyarság közhangulata, s minden emberit megtesz önmaga gazdájává válásának érdekében, s ennek hatására ilyesféle cím szerepel a fedőlapon: A felnőttkor küszöbén.
Az utóbbi két évtizedben szép számú és nagy jelentőségű hungarológiai eredmény született a Délvidéken. Ezeket tekintetbe véve, az összefüggéseikben elmélyedve vizsgálom elsősorban az irodalmat, az oktatást és a művelődést - természetesen a politikával egyetemben. Főleg az érdekel: miben és hogyan változtak a korábbi attitűdök az alkotói kifejezésmódokban, s hogy a nemzetrészünk értelmisége az önismeret mely fokára jutott el, hogyan viszonyul önmagához, a nemzet(rész)i közösségéhez, az emberi jogokhoz, s általában a világhoz (élethez-halálhoz). Minthogy szellemi, irodalmi életünk nincs, ezért legtöbbet a könyveinkkel foglalkozom. A határon túlra költözött írótársainkéival is.
Miután kb. egy év múlva befejezem a harmadik kötetet, tervem szerint a negyediken (a ,,nulladik”-on) való munkálkodásom fog elkezdődni. Ez nem lesz más, mint az 1945-ig terjedő történelmünk, művelődésünk és irodalmunk anyagának gyűjtése és földolgozása. Legalább részben szeretném megokolni mindazt, ami a ,,felszabadulás” után az elnyomókat és az elnyomottakat egyaránt többé-kevésbé kivetkőztette önmagukból, úgyhogy egy, mind a mai napig működő felsőbbrendűségi, illetve kisebbségi érzést ültetett el a lelkekben.
Magától értődően ezt az időszakot tárgyalva a történelmi események fontos értelmezési pontot jelentenek. Az én szempontom viszonylagos újdonsága továbbra is előreláthatólag abban lesz, hogy nemzeti elfogultságok nélkül igyekszem majd szolgálni a nemzeti kultúrákat - közvetlenül, persze, a (délvidéki) magyart, hiszen különben is ez a tárgya a kutatásaimnak.