Az elefántcsonttornyába zárkózott Mesternek, Füst Milánnak a kozmikus magányosságára-szomorúságára emlékeztet az a szobasarok, ahol rendszeresen elbújik a külvilág elől. Pedig alkotó ember. Pedig közéleti ember. Ám végtelen, egyetemes csalódottsága egyre fokozza a távolságot közte és a külvilág között. Csonttá keményedett eszmeisége, az emberiségszeretet lassan csupasz jelképpé válik körülötte: az ablakban virító muskátlikban, fokföldi ibolyákban, orchideákban; a messzi hegyről hozott úgynevezett elektromos szmogevő csodanövényben; a Visegrádról, az Akropoliszról, a soproni várból hozott ''történelmet regélő” kövekben; a bizonytalan korú és eredetű grafitceruzákban, melyek egy csorba fülű porceláncsészéből virítanak - elég groteszkül ott a komputer mellett... Így hamarjában nem is igen tudom eldönteni, hogy igazából vajon miben hisz. Csak láttamozok és következtetek. A közelében nincs tévé, előtte nincs újság. Radnóti szavaival érvel: minek? hogy ,,tiszta szobámon átalússzon a förtelmes Politika”? Aztán lassan kihasadnak belőle a mondatok... Bármit kinyitok, folyik belőle a szenny. A vízcsapból a rozsdás színű, pocsolyaszagú moslék - a kutyámnak sem adnék belőle. Az ablakot? Dől be az állattetem-égető füstje, mintha csak Auschwitz gyárkéményeinek bűzéből masíroznának be a halottak... A rádiót? Még az időjárás-jelentésük is hamis... A tévét? Patakokban folyik belőle a vér és a ''valóság”-show... A számat? Csak panaszkodnék vagy káromkodnék... A kaput a házalóknak, a tyúktolvajoknak vagy a hittérítőknek tárjam-e ki? A postaládámba is csak számlák meg propagandaanyagok érkeznek. Ha a kulcslyuk nagyobb lenne, lehet, hogy ott is beszivárogna valami...
Könyvekkel bástyázza körül magát. Meg régi bakelit nagylemezekkel. De kézközelben a Biblia is. Benne könyvjelzőként egy 1995-ös belépő, a debreceni Déri Múzeumban bemutatott Munkácsy Krisztus-trilógiájának egy kicsinyített darabkája: Krisztus Pilátus előtt. Nem a Golgota. (Mellesleg a komputer talpazatához tűzve ott látom még a Prágai Kis Jézus, valamint Pál Apostol szentképét is.) És... ahogy körbenézek, nem kis meglepetésemre, a szoba hátsó falán a keresztre feszített Megváltót is meglátom. Olajfestményen. Bekeretezve. Jó, hogy itt van, mondja, hátvédnek. De nem akar mindennap, minden pillanatban szembesülni a kínszenvedésével. Nem is tudja, miért kell Jézust mindig keresztre feszítve ábrázolni. Miért kell az örökös bűntudatot, szenvedést, megalázottságot sulykolni az amúgy is kishitű emberekbe? Miért nem a fényben járó, reményt, hitet, szeretetet hirdető Jézust láttatják? Hát akkor miért van mégis a falon?! Mert egy nagyra becsült, kedves festőismerősétől kapta ajándékba - és inkább őrá emlékezteti, az ő különös, hányattatott sorsára. Meg különben is, ha levenné, folt maradna a falon. A foltba pedig mindent bele lehet képzelni. Egy alattomos lelkifurdalást is. Annak pedig nem kell megerősítés. Az amúgy is van. Épp elég. A Hétfájdalmú figurája helyett is inkább a Boldogasszony védő-oltalmazó szobormását választotta egy keramikus-művésznő ismerősétől. Hitvesként, anyaként, nőként, is, magyarként is jobb arra néznie, azt venni kézbe és imádkozni, amikor takaréklángon az ereje. De a szobrocskát vitrinben tartja, eldugva mások kutató-rontó tekintete elől. Nézzék inkább a mantrát, mutat a jobb keze felőli, csaknem egy négyzetméteres nagyságú nemezre. Aki azt bűvöli, az addig sem beszél csacsiságokat, ostobaságokat. Nem áskálódik és nem pletykál. Lekötik a színek, a kecses indák, az ismétlődő motívumok. Lótuszvirág? Lehet. A mindenség szimbóluma? Lehet. Az örök élet spirálja? Lehet. Látod, máris témát váltottunk...
KREKITY Olga