A Napló legrégibb gárdájához tartozott, már a tízes években küldözgette munkáit ugyanis a lapba, de mindig csak mint anekdotázó ,,doktor úr”-ként tartották számon, olyan valakiként, aki otthonosan mozog a polgári légkörben, egy látható, érezhető világot rajzolt meg műveiben.
1886. május 25-én született Szabadkán, 1955. november 8-án hunyt el, az elemit és a gimnáziumot szülővárosában végzi, orvosi diplomát Budapesten szerez — Volt hajóorvos a Fiume-New York között rendszeresen közlekedő hatalmas óceánjárón, a Carphatián, amely elsőnek sietett a Titanic utasainak a megmentésére, részt vett az első világháborúban, 1921-ben tért haza az orosz hadifogságból Szabadkára.
A sok íróembert megmozgató Bácsmegyei Napló egykori munkatársa ezelőtt ötven évvel hunyt el Szabadkán szülővárosában, s most annyi évvel a szomorú esemény után újra és újra csak azt állapíthatjuk meg, hogy kiválóságainkat leginkább a haláluk után méltatjuk, habár Munk Artúr életében is megkapta az őt megillető elismerést, megbecsülést a kortársaitól. A Bácsmegyei Napló (1903-1941), melyet újra és újra megszüntettek — 1930-tól Napló címmel nyomták — felkarolta a vajdasági magyar írókat. Sokan olvasták, lapozgatták a lap vasárnapi számát, mert az irodalmi mellékletben olyan írók jelentkeztek tárcákkal, hosszabb-rövidebb írásokkal, mint Karinthy Frigyes, Kosztolányi Dezső, Benedek Marcell, Herczeg Ferenc stb.
A „polgári demokratikus értelmiség napilapja” a 20-as és a 30-as években — többek között — Munk Artúr írásait is megjelentette, azét az íróét, aki már 1924-ben szerepelt a Dettre-Rádió által szerkesztett Vajdasági magyar írók almanachja című kiadványban, majd a Bácsmegyei Napló Almanachjában (1929), de megtalálhatjuk írásait az Akácok alatt (1933) című novellaantalógiában is. Nem volt „anarchista”, a közjóért hadakozott, de ma nem tudjuk, hogy mit kezdenénk vele, munkáival a saját létszükségleteivel bajlódó, reklámok délibábjai után bóklászó, avagy sötét üzletek hasznát bezsebelő embertársak mellett.
Írónk sikeres volt, a Napló sikerszerzőinek táborához tartozott. A lap szerkesztői a világháborús évek után azonnal megszólaltatták, mert a ,,legrégibb gárdához tartozott' Milkó Izidorral és másokkal. A polgárságnak címezte műveit, ezt a prózát élvezni lehetett, ugyanakkor az irodalmi igényt is felfedezni benne.
„Nemes konzervatizmus•-sal, polgári-népies előadásmóddal illúziót nyújtott az olvasóknak, de egyben az illúzióvesztés élményét is, mert hát a második világháború, és persze az első is, véget vetett a „csöndes és szelíd békevilág”-nak. Otthonosan mozogott a szabadkai polgárházak légkörében, mindent látott, mindent hallott, majdnem mindent megfigyelt és leírt, amit tapasztalt - orvosként és íróként egyaránt. Nem csupán egy lazán anekdotázó „doktor úr” volt ő, emberi sorsokról számolt be, elesettekről és vesztesekről, de a győztesekről is, akik hozzátartoztak ahhoz a világához, amelyben oly ügyesen és talpraesetten mozgott. Akár azt is állíthatjuk, hogy azokról az emberekről, akikre rávillantotta reflektorát, tulajdonképpen „kórtani” leírást ad — precízen, átgondoltan, mégis könnyed, szórakoztató stílusban. Úgy tűnt, hogy Munk Artúr minden írásában önmagáról vall, önmaga naplóját veti papírra és adja tovább az olvasóknak.
1930-ban adta ki első könyvét, A nagy káder címűt, amely Budapesten két esztendő leforgása alatt négy kiadást ért meg. A nagy káder természetesen háborús olvasmány — megbocsátható hibákkal és szép erényekkel. Ebben — többet között — a hadifoglyok életét vázolja fel, mert hiszen ő maga is áldozata volt az első világháborúnak, 1921-ben térhetett csak haza az orosz fogságból. Érdekes mozzanatok, érdekes történetek szibériai tájakról. Egzotikumnak számított a könyv, sokan lapozták nagy-nagy érdeklődéssel.
Második világháborús regénye, A hinterland a legjobb, a legsikerültebb (1933, majd 1981) mind közül. Benne már sokkal érzékletesebben mintázza meg az emberi sorsokat, s közben jellemzi is őket. Bori Imre könyvében Szenteleky Kornélt idézi: „...fájdalmasan igaz annak az ostobán vakmerő magyar hadnagynak alakja is, akinek fél arcát viszi el a gránát, és igazak azok a nők is, akik kihasználják a háború bomlott erkölcsi rendjét, a halál árnyékában tobzódó nemiség, vöröskeresztes ápolónők, orvosok, szimuláns katonák, rossz illatú suta hadigazdagok...”
Művei: A nagy káder, regény (1930); A hinterland, regény, 1933, és 1981: Köszönöm addig is..., regény (1956); Bácskai lakodalom, regény 1961; A repülő Vucsidol, regény (Havas Emillel és Csáth Gézával 1978 és 1980); Napló 1915-1916, 1999. Munk Artúr 1886. május 25-én született Szabadkán, és 1955. november 8-án hunyt el szülővárosában. Az elemit és a gimnáziumot Szabadkán végzi, orvosi diplomát Budapesten szerez. Cselédkönyves doktor a budapesti János Kórházban, majd elszegődik a Fiume és New York között közlekedő hatalmas óceánjáró hajóra, amely elsőként sietett a Titanic-tragédia színhelyére, hogy megmentse az utasokat. Az első világháborúban 1914-től orvos-főhadnagy. 1917-ben az oroszok hadifogolyként elcipelik Szibériába. 1921-ben tért haza Szabadkára, és ott orvosként dolgozik...
Bár Munk Artúr egy-egy kötetének megjelenése után csupán mérsékelt sikerről nyilatkozott — a könyvek akkor is drágák voltak, sok baj volt a címekkel, például A hinterlandéval —, a kritika sohasem illette rossz szóval a munkáját. Kázmér Ernő és Szenteleky Kornél, akik mindig találtak megjegyeznivalót írásaival kapcsolatban, írói mivoltát sohasem kérdőjelezték meg. Ő volt a „porváros látója és láttatója”, s tőle várták a vajdasági-bácskai életünkről szóló regényt, de az hosszú évek óta csak hiába várunk. A doktor úr megpróbálta felvázolni ezt a mi világunkat, rengeteg téma csábította munkára, valamennyi regénye becsületesen megírt őszinte önvallomás, az olvasónak élmény...
A fenti videó + egy Facebook-oldal az ELTE Média és Kommunikáció Tanszékének szemináriumán készült 2014-ben
Csáth Géza és Munk Artúr szobra Szabadkán
Roncsák Alexander fotói 2015. november 8-án készültek Szabadkán
