Kaptam azon a reggelen egy levelet. Benne rám író távoli ismerősöm egyszerű, számomra mégis oly fontos kérdésével: hogy vagy(tok)? Nos, erre valóban sokféleképp lehet válaszolni. Például így: „Jól.” Csak ne licitáljon rá, hogy: „Esetleg bővebben?” Szokás ilyenkor hencegni is, hadd egye az avas az érdeklődőt.

Tisztán emlékszem, lévén az a bizonyos „mészégető” még csöndben van, mily furán hangzott előttem — sok-sok évnyi távollét után visszaérkezvén fatornyos hazámba — ekképpen hallani az érdeklődést: „Jól vagy?!” Így köszönt rám időnként az utcán egy-egy járókelő, ismerős. Ráérősen vagy csak úgy, futtában. Meg sem várva a választ, aminek idővel örültem is. Hiszen mit is felelhettem volna? Nos… Ízlelgettem ismerősömnek érdeklődő sorait, és mivel a jólneveltségről sohasem lenne szabad megfeledkeznünk, néhány lélegzetvételnyi (hatás)szünet után végül a válaszom is megfogant. „Köszönöm. Kérdésedet. Meglenné(n)k. Olykor sikerül is. Per pillanat az országot járom. Gyűjtögetve egyre olyan »kövecskéket«, amelyek fölött oly könnyen elsiklik a fősodor, ellenben értékek. Egy idő után aztán mozaik lesz belőlük.” 

Jut eszembe, odahaza, szülőfalum főutcáján is vannak ilyen alkotások. Mezei virágokat, hajnalhasadást kiáltó farktollas-taréjos háziszárnyasokat is megformázó, betontáblákba ágyazott kompozíciók. Nevekkel teljessé téve. Az alkotók, azaz megannyi fiatalos hévvel telis-teli, hajdani felsősök nevével. Igaz, a teljesség igénye nélkül, hiszen az egyszervolt projektum ötletadója, illetve a kivitelezési (diák)munkálatokat koordináló Tanárnő önmagát lehagyta a névsorról. Amit tehetett, azt viszont megtette.

Jobban belegondolva, mitőlünk, kik személyében példamutató és következetes osztályfőnököt is tudhattunk, sem kért lehetetlent. Csupán annyit, hogy merjünk harcolni, tudással felvértezve kiállni önmagunkért. Hogy ne elégedjünk meg a bőség asztaláról időnként lehulló morzsalékokkal, hiszen azokat a jézusi tanításokból oly jól ismert Lázár nevű koldusnak sem adták ingyen vala (Lk 16,20—21).

A nagyváros utcáit járva, az alkalmasint felbukkanó emléktáblákra felvésett neveket olvasgatva, majd pediglen azok viselőire s tetteire is rákeresvén önkéntelenül nyilall belém egy archaikus népi mondolat, mely — negyed évszázaddal ezelőtt — egy dokumentumfilm címadójává is lett: „Hogy vagytok tü, voltunk mük es, hogy vagyunk mü, lesztek tük es: por és hamu.”