* Pásztor úr, Wass Albert azt írja Üzenet Haza című költeményében, hogy megméretik az embernek fia, s ki mint vetett, azonképpen arat. Nem biztos, hogy a legszerencsésebb hasonlat, bár ha jobban belegondol az ember, a tisztségviselők is megméretnek a megbízatásuk végén. A tartományi kormány tagjai is megmérettek a közelmúltban, és néhányan közülük elmondhatják magukról, hogy az új kormányalakító bizalmát is élvezik...
- Hát... én valamivel több mint két esztendeje tanyázom a közélet margóján, amit úgy élek meg, hogy vagyok is meg nem is. Ez alatt a valamivel több mint két esztendő alatt Újvidéken, ahol a kenyeremet keresem, sikerült magamnak tekintélyt kivívni, ott számítanak rám, és megbecsülik a munkámat, ahonnan pedig tulajdonképpen oda kerültem, nem biztos, hogy úgy van. Illetve, lehet, hogy így van, csak ügyesen titkolják, és nem hangoztatják, mert ha hangoztatnák, valószínűleg valamiféle lavinafolyamatot indítanának el. Én az elmúlt két évben saját pályámon mozogtam, és ebben az időszakban volt bizony olyan elhatározásom is, hogy márpedig én nem fogok nyilatkozni, nem mozdulok semerre, és abba fogom hagyni. Aztán meggondoltam magam, és elkezdtem nyilatkozni, elkezdtem mozogni, és nem hagytam abba. Ez mind azért volt, illetve van, mert úgy gondolom, hogy annak, amit tettem és teszek most újra, igenis van értelme. Ez egy olyan alternatív közéleti tartalom, amelyet ha én nem hangoztatnék, lehet, hogy nem volna más, aki hangoztatna. Bizonyos szempontból akár fellengzősnek, akár nagyképűnek is tűnhet mindez, én azonban úgy érzem, hogy nekem most ez a feladatom. Az idén másodszor futottam végig a terepet az MNT szervezésében megrendezett előadássorozaton. A nyáron nyolc előadást tartottam a vajdasági gazdaságfejlesztési programról és annak kapcsolódási lehetőségeiről. Az elmúlt néhány napban nyolc újabb előadást tartottam a gazdaságfejlesztésről mint naprakész demagógiáról vagy mint megkerülhetetlen kihívásról. Arról próbáltam az embereknek beszélni, hogy a gazdaságfejlesztést manapság a Vajdaságban úgy kell megélni, mint olyan kérdést, amelyet senki sem kerülhet meg, aki arra vetemedik, hogy közéleti szerepet vállaljon. És ez nem azért van, mert én nagyon szeretem, hanem azért, mert gyakorlatilag e köré a fogalom köré csoportosulnak azok a kérdések, amelyek meghatározzák az emberek mindennapjait. Ezekre a kérdésekre kell, nem naprakész demagógiai formában, hanem megkerülhetetlen kihívásként, a realitásból kiindulva a válaszokat megkeresniük mindazoknak, akik egyéni szempontból, szervezeti szempontból vagy pártszempontból közösségi szerepet vállalnak. Ebben a vonatkozásban sajnos bőven van bepótolnivalónk. Az, hogy nekem vagy valaki másnak van ezekről a kérdésekről véleménye, az nagyon jó dolog. A probléma abban van, hogy majdnem tizenöt évnyi szervezett vajdasági magyar közéleti politizálás után sincs igazán átfogó, realisztikus, erőteljesen képviselt álláspont ezzel a kérdéssel kapcsolatban.
Miről is beszélek? A magánosítás kérdéséről, a csődbe jutott vállalatok sorsáról elsősorban. Hiszen gondoljunk csak bele, a csődtörvény által generált folyamat a jövő év elejétől sajnos mindennapos jelenséggé válik, úgyhogy nem ártana talán, ezzel kapcsolatban is olyan álláspontra helyezkedni, amelyben nem a sírás, nem az elkeseredettség, nem a kilátástalanság, nem a lemondás dominálna, hanem az, hogy hogyan lehet ebből a helyzetből úgy kilábalni, hogy valaki profitáljon is belőle. A kérdéskör harmadik tartópillére a kis- és középvállalkozások fejlesztésének a kérdése. A Tartományi Fejlesztési Alap kérdése, a pályázások kérdése, a lehetőségek jobb kihasználásának a kérdése ebben a szférában. Én erről a három kérdésről szoktam általában beszélni, mert meggyőződésem, hogy ezekből a kérdésekből kellene a pártoknak, az önkormányzati vezetőségnek, a kisebb-nagyobb közéleti konglomerátumoknak kialakítaniuk azokat a konkrét elképzeléseket, amelyek annak a miliőnek a fejlődésére vonatkoznak, amelyet képviselnek. Ha vannak pillanatok, amikor felül kell vizsgálni egy közösség jövőképét, akkor lehet, hogy ez a XXI. század eleje. Ez az a pillanat, amikor az illúziókergetésnek az egyik fejezete gyakorlatilag lezárult december ötödikén, és ennek bizony messzemenő következményei vannak, messzemenő következményei lesznek.
* Az Ön megítélése szerint középtávon milyen következményei lesznek a sikertelen ügydöntő népszavazásnak?
- Nagyon bízom abban, hogy különösebb megrázkódtatások nélkül átvészeljük majd ezt is, mint ahogyan a kilencvenes évek balkáni tébolyát is átvészeltük. Hiszen gondoljunk csak vissza, mi mindenen mentünk keresztül a közelmúltban! Vadászgépek zúgtak a fejünk felett, miközben az embereket vágóhídra vitték. De kibírtuk. Túléltük. Itt maradtunk, és megmaradtunk a szülőföldünkön. És most ismét túl kell élnünk, és most ismét helyt kell állnunk. Önmagunkban bízva megragadni azokat a lehetőségeket, amelyek itt, helyben adódnak. Okkal és joggal kérdezhetné most tőlem valaki, hogy milyen lehetőségekről beszélek itt, ebben az országban. Hát nem látom, hogy milyen helyzetben vagyunk? De látom. Nagyon is jól látom. Tudom például, hogy a privatizáció megtorpant, és az idén csak az egyharmadát privatizálták a cégeknek a tavalyihoz képest a Vajdaságban. Vagy ami még ennél is elszomorítóbb: tudom, hogy elenyésző a külföldi érdeklődők száma, és ha vannak is potenciális érdeklődők, úgy tűnik az embernek, mintha a háttérben egyezséget kötnének, és a végén, kezdőáron, egy tál lencséért veszik meg a cégeket. Szóval, nincsenek illúzióim az ország gazdasági helyzetével kapcsolatban, ugyanakkor abban is biztos vagyok, hogy ha mi a jövőképünk kialakításáról, felmutatásáról és megvalósításáról lemondunk, történhet ebben az országban bármilyen előrehaladás, mi tulajdonképpen lemondtunk saját magunkról.
* Kemény megfogalmazás, felmerül azonban egy apróság: nem a gyakorló politikusaink feladata volna véletlenül, hogy a vajdasági magyarság jövőképét felmutassa és megvalósítsa?
- Dehogynem. És pillanatnyilag pontosan ez az igazi kihívás. Nem a néptánc vagy a bokacsattogtatás. Nem lehet tovább újra megismételni az identitást megőrző történeteket az iskolákról, a tájékoztatásról, az anyanyelvhasználatról. Persze hogy ezek is nagyon fontosak, és a világ minden kincséért sem szabad lemondanunk róla, csupán a súlypontokat kell áthelyezni. Lehet, hogy én nagyon elfogult vagyok ebben a kérdésben, de az idő majd be fogja bizonyítani, hogy igazam volt-e vagy sem.
* A Tartományi Fejlesztési Alap eddig meghirdetett kilenc pályázatán 1288 kölcsönigénylési kérelmet bíráltak el kedvezően. Készült-e esetleg arról valamiféle kimutatás, hogy hány nemzettársuk kapott kölcsönt az alaptól?
- Területek szerinti kimutatásaink vannak. Az eddig kihelyezett 3,9 milliárd dinárból Adára, Magyarkanizsára 32-32, Zentára 13,5 millió dinár került. És más hasonló községekkel összehasonlítva bizony ez nagyon kevés. Kúla például majdnem 300 millió dinárt vitt el. Tízszer annyit, mint Ada vagy Magyarkanizsa. És ez nagyon nem jó. Az emberek általában azt szokták mondani, hogy azért nem pályáznak, mert nem tudják elkészíteni az üzleti tervet. Bácskossuthfalván kívül azonban még csak kísérletet sem láttam arra, hogy megpróbáljuk áthidalni valahogy ezt a problémát. Pedig vannak egyetemistáink, vannak közgazdászhallgatóink, miért nem próbáljuk meg összeszedni őket, és azt mondani, hogy amíg tart a pályázati ciklus, minden hétfőn, szerdán és pénteken délután öttől hétig segítünk a lehetséges pályázóknak a pályázati dokumentáció elkészítésében. Ezek a közösségépítés igazi kihívásai. Nem a léggömbhámozás. Épületeink vannak, csak éppen üresen állnak, mert az emberek elszoktak attól, hogy van értelme oda bemenni. Próbáljuk meg megtölteni őket tartalommal, ahelyett, hogy folyton-folyvást sírunk-rívunk. Én ebben szeretnék partnere lenni pártnak, közösségnek, mert úgy gondolom, hogy erről szól ma a vajdasági politika, és nem másról.
* Pásztor Úr, van a vajdasági magyarságnak jövője a szülőföldjén?
- Ha nem hinnék maradéktalanul abban, hogy van, mit gondol, vajon létrejött volna ez a beszélgetés?