Mondja a gyerek, hogy végighallgatta az összes verset, amit csak lehetett a József Attila-kiállításon. És kéri a kötetet, mert van egy-két dolog, amit el szeretne olvasni, ugyanis az egyik szavalólánynak a kedvenc versét József Attila írta. A lány pedig tetszik a gyereknek, úgy tudom - amennyit egy anya tudhat.
Lekaptam a barna kötetet, nekem ilyen van, a színét nem szeretem, olyan nem megfelelő. Vagyis olyan, hogy nagyon is megfelelő, ha arról figyeljük József Attilát, a barna oldalról. Lekaptam tehát a kötetet, és egyórás felolvasást tartottam, amit a gyerek eltűrt, edzett, rajtam edződött. Azért hagytam abba, mert szólt, hogy szeretné maga olvasni. Egyedül, ha lehetne. Nélkülem. Ezt méltányolnom kellett. Verseket valóban egyedül a legjobb olvasni.
Két nap múlva véletlenül vettem észre, hogy a noteszében van egy vers, A feltörekvő, ez a címe. Inkább adibandis, mondtam, de józsefattilás, mondta a gyerek. Mivel Adyban még nem jártas, érthető volt. És különben is, ki tudja eldönteni. Igazságtalan irodalmárkodó voltam. Beleszólós. Nem illik ilyesmit.
Nem illik megmondani, mi a költészet. Hagyni kell érezni. A költészetben ez a legcsodálatosabb, József Attilában is, az érzés. Sokszor igyekeztek tönkretenni, nem sikerült. Az érzést nem lehet tönkretenni, a gondolatokkal lehet próbálkozni.
József Attila gyerekként. Szigorú kicsi arcocska, erős haj, zakót gyürködő ujjak. Egy zsebnaptáron van ez a fotó, amit megszereztem magamnak, ez eléggé vicces, zsebnaptárt szereztem, rávetettem magam, ki nem engedtem volna a kezemből. A központtól messze élni, vidéken, periférián azt jelenti, hogy nehezebben jutunk hozzá dolgokhoz, azok nem könnyen találnak meg bennünket. Így tehát becsesebbek lesznek az apróságok is. Mint a zsebnaptáron látható kicsi, komoly arcocska. Büszke, dacos arcocska. A gyerekkéz, ahogyan a zakóhoz nyúl. Vagy összeszorul, az ujjak ragacsosan, erővel nyomogatják egymást. Még párnás lehetne a kéz, olyan korú a kisfiú. Vagy nem, ez a kisfiú soha nem volt olyan korú. Száz éve született. Erre nem voltam felkészülve, nézve a fotóra nyomtatott évszámokat, hogy csak ilyen kevéssel ezelőtt. Mintha sokkal régebben. Vagy csak magára hagyatottabban. Eldönthetetlen.
A gyerek kérte a zsebnaptárt, de nem adtam. Ez nem esett jól nekem, ő nem is értette, ilyen még nem volt, hogy kér valamit, s nem. Magyarázkodtam, hogy mégiscsak én volnék az író, nekem jobban kell, oda fogom keretezni a München 1946 telén című fotóhoz az íróasztalom fölé. Ha már lehetek olyan szerencsés, hogy rám talált ez a centenárium. Összefogdosta, néztem közben a kezét. Még párnás, pedig már nem kisfiú.
Az Írók Boltjában lehet venni fekete pólót, József Attila van rányomtatva. Nem tudtam elképzelni, de azonnal akartam, olyan nagyon, ahogyan csak a szülő, aki éppen megtagadott valamit a gyerektől, egy zsebnaptárt, ami viszont mégiscsak fontos, lehet, hogy meghatározná az életét, viszonyát az irodalomhoz - vagy éppen ezért nem adtam oda, nem akarom, hogy azt a szomorú, komoly arcocskát kösse a magyar irodalom egyik zsenijéhez, magához az irodalomhoz, ez éppen olyan volna, mintha azt mondanám, hogy ,,de szeretnék gazdag lenni”.
Legyen, amit a gyerek gondol József Attiláról, vidám, kedves, lírai is. Okos is legyen, gondolja róla azt, hogy okos volt. Minden mást ebből meg fog érteni. Ehhez reméltem egy pólót.
És lett fekete póló, divatos szín, rajta József Attila, egy mosolygós költő. Sűrű hajából indul a mosoly, megpihen a szemében, aztán pedig bekúszik a bajusza alá. Homloka közepén a ránc, mintha nem is lenne.
A gyerek büszkén virított első és egyetlen fekete pólójában, mindenki úgy hívta a szünetben: Józsi. Ennek nem örült maradéktalanul, lejózsizták. Vagy éppen ez a jó, mondtam én. És eszébe juttattam, tavaly nyáron felkapta a kifejezést: józsi. Mindenre, ami jó volt, ami tetszett neki, nagyképűen azt mondta: józsi. Ami a jó fokozását jelentette, ha jól értettem, amennyire egy anya jól érthet bármit is.
Fekete pólón mosolyog a költő, viselője mellkasán, szíve közelében. Ez a költészet ünnepe.