Valamikor 1941 őszén Móricz Zsigmond (1879—1942), a jeles író és újságíró, a Kelet Népe „szépirodalmi, társadalomtudományi és kritika folyóirat” akkori főszerkesztője lerándult a déli végekre.

Három napra Óbecsére látogatott, s ennek eredményeként született meg az Óbecsei szállásokon című prózája, amelyben itteni (táj)élményeit tematizálta. Ez folyóirata 1941 decemberében megjelent 22. számának nyitóírása is lett.

A huszadik századi magyar realista prózairodalom egyik legjelentősebb alakja újságíróként, lapszerkesztőként járta az országot, s így jutott el (közel egy évvel a halála előtt) vidékünkre is, pontosabban Óbecsére. Akkortájt már maga mögött tudta felbomlott házasságát, s Leányfaluról indult újságírói terepmunkára, lévén, hogy már két éve volt főszerkesztője a Kelet Népének, amelyet Szabó Páltól vett át. Abban az évben korábban két regénye is napvilágot látott, az Árvácska és a Rózsa Sándor a lovát ugratja.

A Kelet Népe a népi írói mozgalom terméke volt, amely a középosztály olvasórétegét célozta, s alapvetően parasztcentrikus volt, de nem zárkózott el az akkoriban divatos koreszméktől sem. Móricz jelentős anyagi és munkabefektetéssel tartotta fönt a lapot. Akkortájt új munkatársai lettek Németh László és Illyés Gyula is, sőt egy-két verssel, tanulmánnyal még Kassák Lajos is publikált ott.

Móricz jövetelére valamikor 1941 őszén kerülhetett sor. Szabadka irányából, vonaton érkezett meg Óbecsére. Már a szerelvény ablakából fürkészve nézte a tájat, miután Szenttamáson is áthaladt, ahol nehéz harcok folytak egykor, a szabadságharc idején. Mégis, Óbecse tett rá nagyobb benyomást, ahol néhány ottani (név szerint nem említett) barátja várta be az állomáson, s szállásolta el (három napra) az óbecsei piac egyetlen emeletes házában.

Érkezéséről az alábbi módon emlékezett meg.

„Még tavaly, ha kimentem vidékre, az energikus urak a legnagyobb energiával nyomták el a falukutató firkászok mozgását. Most ugyanazok az urak úgy intézkednek a nyomortelepek lakói ügyében, mintha valami fordulat jött volna [...].

Még a vonat ablakából megmutatta a tisztes öreg gazda útitárs a Komáromi-szállást. Felment a gazdája Budapestre, volt neki hatvan lánc földje, úgy jött haza, hogy nem maradt semmi.

Meg kellett néznem a szállást, amit már ő is csak a vonat ablakából nézhet. Éreztem, hogy komoly eset. Hogy óbecsei ember itthagyja ezt a földet és elmegy Pestre. Az igazság az, hogy elvesztette a szállást.”

Óbecsére érkezte után Móricz Zsigmond körbejárta a bácskai kisvárost.

A „KÖVÉRHASÚ HÁZAK” VÁROSA

„Becsej, mondják. Stari Becsej... [...].

Óbecse rendes alföldi város. Kisebb Szolnok. Huszonkétezer lakosa közül kétharmada magyar, egyharmada szerb. [...] Földszintes város. Kövérhasú házak. Jó lakásosak. A piac két roppant templommal van feltornyozva. Egyik a katolikus templom, másik a gör. kat. [...]

Barátaim jöttek értem, s a piac egyetlen emeletes privát házában kapok három napra otthont.

Nagy kereskedői ház és lakás. Mintha Debrecenben volnék, ugyanaz a patriarchális nagykereskedői berendezkedés, nemesi levél a falon és családi képcsoportok, sok-sok taggal, kikről hamar megtudom, hogy nagyobb részük már nem is él, család s gyerekek maradtak, a képen rövidnadrágos kis úrfiak és leányok után...”

AZ ÓBECSEI HETIPIACON

„Másnap reggel az erkély alatt hemzseg a nép. Hetipiac.

Az óriási kerek tér, amelyet tömve tart megszállva a konyhára vásárló asszonyok felfegyverzett hada.

Rokonszenves nép. Teljesen karaktertelen megjelenések, arcok és alakok. Az a kedves, nyájas hibridáció, amelyik sehova se akar ütni. Ez a végtelenül keveredett nép bírja legjobban az idők változását. Mindent kibír. [...]

Megáll a piacon egy konflis. Abban feláll egy úriember. Hozzáfog szónokolni.

— Uraim és hölgyeim, figyeljenek ide. Most először és utoljára vagyok itt, de eljöttem, hogy megszabadítsam az óbecsei népet a fogfájástól... Uraim és hölgyeim, a pesti fogászati tanárok kétségbe voltak esve, hogy kenyerüket vesztik, ezért mindent elkövettek, hogy a mi művészetünket kiirtsák. Uraim és hölgyeim, mi vagyunk azok, akik fájdalom nélkül, puszta kézzel húzzák ki a fájós fogakat...

Mivel nekünk többé ezt tenni nem szabad, mindenkit felvilágosítunk és mesterré avatunk, hogy ő saját maga kihúzhassa az életet megkeserítő fogakat... Tessék megvenni ezt az elixírt. Ezt a csodálatos és megfizethetetlen folyadékot. És örökre hálásak lesznek nekünk... Jőjjön ide kérem, jőjjön ide bátran: magának fáj a foga, látom. Itt van ez a gyufaszál, itt rácsavarom ezt a kis vattát: kenje be magának a fájós fogát és három perc múlva kiveheti a szájából az egész odvas, rossz, romlott, boldogtalan alkalmatlanságot... Uraim és hölgyeim tessék idefigyelni: egyszer végig magyarázom az egésznek a lényegét s többször nem. Hallgassák meg és tanuljanak... Akkor aztán meg fogják venni az orvosságot. Kis üveg egy pengő hetven, nagy üveg három pengő...

Ennél jobb üzletet régen láttam. »Csak még ez a három darab üveg van«. De az a három üveg nem fogyott el soha. »Még találtam két üveget«. Kiárult belőle tizenkettőt. »A kollégám hozott még néhányat«. »Tessék kedves kisasszonyom«. S egy kis kócos cigánylányt csábít elő. »Tessék aranyos«... Azt látni lehetett, hogy itt pénz van. Dögivel. Itt senki nem számolgatta. Gondolom, nem tudják még, hogy az egy pengő nem egy dinár.”

A NYOMORTELEPTŐL A TANYÁKIG

Vérbeli terepi újságíróként a nedves, omladozó nyomortanyára is benézett.

„Be is mentem egy házba, amely most szakadozik szét. Még a család bent volt, három vagy négy gyerek, aprók, ott játszottak a beszakadó fal alatt. A gazda, a férfi, apa oda van napszámba valahol. A felesége most hozta haza a frissen sült, óriási búzakenyeret a péktől. [...]

De az óbecsei szállásokat is szeretném [bemutatni]. Csak ahhoz egész monográfiát kellene írni.”

Az óbecsei tanyákat látogatva Móricz két kategóriát különböztetett meg: kis- és nagy-, azaz szegény és gazdag szállásokat. Egy óbecsei földbérlő kisszállására is betért.

„A szín tele van gépalkatrészekkel. Tizenkét láncon gazdálkodik harmadában s van két vagy három biciklije, tehén, ló, disznó, sok baromfi és egész angoranyúl-tenyészete. 53 nyula van és a nyúlszőr kilójáért most 120 pengőt kap. Gyerekeit iskoláztatja: vígan, egészségesen és munkában telik az életük.”

Ottlétekor azt is megtapasztalta, milyen egy gazdag nagyszállás.

„Itt már háromszáz katasztrális úr a tulajdonos. De hetven holdat örökölt, a többit ő maga szerezte hozzá. Öt-hatszáz disznót hizlal évente, kukoricatermését ebbe teszi bele. A sertéshizlaló már egész kis gyártelep. Pontosan, szabályosan, gyári nyugalommal hajtják végre a legkisebb munkát is. Kondása kész intelligencia. Hol vagyunk már a régi árvalányhajas, nótás, bocskoros, mesélő kondásfajtából. Most épül az új szállás, valóságos modern villa, kint a pusztán, ahol előkelő úri élet folyik, zongora és társaság.”

BÁCSKAI ÍRÓK KÖRÉBEN

A bácskai írók egy csoportjával Móricz Zsigmond ebéden találkozott.

„Nagyon kedves volt. [...] Bácskában csak Szenteleky Kornél emelkedett országos hírre. Fiatalon halt meg, úgy negyven éves korában, már évekkel ezelőtt. Jelentékeny ingénium volt és ő volt valósággal atyamestere az ezen a kis területen élő írógenerációnak. [...] Szándékaik: azok tiszták és nemesek. A gondolkodásuk pedig, amennyire megismertem őket, különös, éppen az ellenkezője annak, amit az élet harcosai, a gazdák és cselekvők képeznek. Mindnyájan idealisták. Álmok lovagjai. Eszmék ábrándjaiban lélegzenek. [...]

Majd fokozatosan megmutatják ők a Bácska igazi képét.”

Irodalom: Kelet Népe, 1941. december (22. sz.); Új magyar irodalmi lexikon II. (H–Ö). Főszerk. Péter László. Budapest: Akadémiai Kiadó. 1994. 1413—1415. o.; Móricz Zsigmond ébresztése. Emlékkönyv; szerk. Darvas József; Sarló, Bp., 1945; Féja Géza: Móricz Zsigmond; Athenaeum, Bp., 1939; Medvigy Endre (szerk.): A Kelet Népe (1935—1942). Kossuth Kiadó, Bp., 1986.