- Szalai Attila rajza

,,Mondj egy dalt azokért, akik nincsenek itt, egy dalt azokért, akik várják...' - énekli a magyarországi LGT együttes egyik régi dalában. Cikkem mondanivalóját e dalszöveg nyomán így kezdem: Szólj egy szót azokért, akik (el)várják! Az én SZAVAM ez az írás lesz. Bár nincs új a nap alatt, szerintem vannak dolgok, melyekről nem lehet elégszer beszélni.
- Hiába? Nos, tisztelt olvasó, ön dönti majd el, miután ,,elsuttogom', ami - sajna - nemcsak nekem fáj. Ha csodafülem volna, vagy akár internetem, bizonyosan rengeteg ,,suttogás'-t jegyezhetnék le arról, amiről demokratikusan HALLGATNI szabad! Konkrétan, a munkahelyünkön ért atrocitásokra gondolok, amikről CSITT! Különben ,,fekete' listára kerülünk. Ha pedig sérelmeink néha kikívánkoznak belőlünk, néhány buzgómócsing kolléga máris jelenti a fő-főknél. A ,,bűnös' háta ugyanis kiváló út az uborkafára való felkapaszkodáshoz!
Akadnak, akik igazságosan kiállnának a ,,bűnös', megpecsételtek mellett, de nem tehetik, mert az valószínűleg a munkahelyükbe kerülne. Erre építenek a mindenkori ,,kiskirályok', hallgatásra kényszerítve azokat, akik egyetlen szavukkal megmenthetnék a ,,fuldokló'-t. Ráadásul, aki olyat merészel tenni, ami nem a ,,kényurak' szája íze szerint van, maga is ama ,,negatív”-ok listájára kerül(het)! Kedves bajtársaim, értik, mire célzok?!
Szavamat emelem azok ellen is, akik a már porig alázottak fejére taposnak, azok ellen, akiket FAGYLALTOZÓ BICIKLISTÁK-nak neveznek: lefelé taposnak, felfelé... - hadd ne részletezzem eme édes emberek édes ténykedéseit. Természetesen, akinek nem FAGYIJA, annak nem fog fájni a torka...
A (golyós)tollamból ma egy mese született, amolyan népi történet. ,,Akinek füle van, hallja meg, akinek szeme van...', az érteni fogja a mesémet: Hol volt, hol nem volt, tavon innen, tavon túl, volt egyszer egy Varázsló (még ma is él, ha...), aki egy óriási palota legmagasabb tornyában lakott, és mindenkin ő uralkodott. Sajnos, ez a Varázsló - nem tudni, mi okból - félresikeredett, így aztán mire felnőtt, gonosszá lett - talán a torony magaslati levegőjétől, talán más okból -, de erről meséljen ő maga, ha képes...
Abban az óriási palotában több volt a szolga, varázslóinas és az őrség, mint a Varázsló alvarázslókból álló közvetlen kísérete. A szolgák és kertészek sokat dolgoztak, ám fennhangon beszélniük tilos volt (főleg az uralkodók ügyes-bajos dolgairól...). Ezért a Varázsló különös elemek összezutyulásával csodaitalt kotyvasztott, melyet ,,FÉL ELEM'-nek nevezett el, és az alattvalóknak naponta inniuk kellett belőle egy csészényit. Nem is beszélt senki, csak dolgozott, néha sóhajtottak, de azt is óvatosan tették. Esténként, lefekvéskor jött meg a hangjuk picit, olyankor elsuttogták, kinek mennyire fáj a háta, vagy hogy sajog a keze...
Dolgozott a szolgák mellett sok kertész is: egyikük a gyümölcsösben, másikuk a veteményeskertben ténykedett, megint mások a parkot, a fákat és bokrokat rendezték, de volt egy kertész, aki csakis a rózsákat ápolta, szépítette, nemesítette. A rózsakertész neve Navalgó volt, és imádta a rózsákat, így aztán nem csoda, hogy a rózsák a legváltozatosabb színekben pompáztak hamvasan, bársonyosan. Néhány szolgáló és kertész bizony irigyelte is Navalgót sikeres munkájáért, sőt, néhányukat az is bosszantotta, hogy ennek a kisembernek milyen fura, nem mindennapi neve van: Navalgó! De a rózsakertész vidáman dolgozott, szerette az életet, az embereket, és fel sem figyelt az irigyeire. Volt is neki néhány igazi barátja, de nem sejtette, hogy akadt köztük egy álbarát is, a legirigyebb és a legtörtetőbb, akinek Okkerke volt a neve.
A nagy Varázsló, aki sohasem sétált a kertben, de ha mégis néha előbújt toronylakásából, csodaszekerén repült, vagy gurult rajta, végig az óriási palotaudvaron, így aztán alig látott abból a sok szépségből valamicskét - de az is lehet, hogy nem a látvány vonzotta, hanem a saját hatalmassága, amit ily módon is kiélvezhetett. Az alvarázslók viszont annál gyakrabban járták körbe az udvart, a kerteket, és füleltek, figyeltek a dolgozókra, vajon nem susmorognak-e csúnyákat a hatalmasokról. Bizony az alattvalók lehajtott fejjel güriztek, úgy tűnt, senki se lát, se hall - hiszen az éhség, az maga a rémség - esténként ezt is dúdolgatták néha-néha, na persze ezt is csak nagy titokban.
Egy napon Navalgó a rózsákat metszette, és véletlenül megsértett egy rózsabimbót, azaz annak vékonyka szárát. Jaj, nagyon megijedt. Azonnal kristálytiszta patakvízbe helyezte, és majd miután a gyenge szárból hajszálgyökerek sarjadtak, visszaültette a kis rózsaszálat a tápanyaggal gazdag földbe. A virágszál hamarosan nyiladozni kezdett, és nőttön-nőtt, pontosan olyan bársonyos szirma lett, mint rózsatestvéreinek! Örült is a rózsakertész, de nem sokáig. Okkerke - az álbarát - kileste Navalgó tévedését, és hanyatt-homlok rohant besuttogni a ,,bűn'-t az egyik alkirálynak. Nem telt el sok idő, érkezett hörögve a fővarázsló, és borzasztó hangjával megfenyegette a kisembert: ,,Eltaposlak! Csigává, békává változtatlak!' - A rózsakertész hiába magyarázkodott, senki sem hallgatta meg. Az egyik szolga félénken felhívta a Varázsló figyelmét arra, hogy a hiba már nem hiba, mert a kicsi rózsaszál, íme, virul, szépül, éppen úgy... - de a Varázsló rámordult: ,,Fogd be a szád! Holnaptól dupla adag Fél elem itókát iszol te is, és mindenki más is!' - ezzel nagy port kavarva eltűnt; a többiek is szétszéledtek, ki erre, ki arra.
Attól a naptól kezdve még nagyobb némaság telepedett a Varázsló udvarára. Navalgó búsan, de szorgalmasan ápolta továbbra is a rózsákat, amelyek az egyetlen vigaszt jelentették számára.
Teltek-múltak az évek. Navalgótól lassan elfordult az a kevés barátja is, hiszen a ,,Fél elem' varázsital megtette a hatását. A Varázsló ugyan nem változtatta át a rózsakertészt sem csigává, sem békává, mert akkor ki ápolta volna olyan sikeresen a rózsakertet - ám, éhbérért dolgozott csupán, és ami még rosszabb, magányosságba kényszerült. Navalgó nem tudta eldönteni, mi a fájóbb: az éhség vagy a bús magány... A kisember nem is sejtette, hogy évek óta - ama bizonyos kegyvesztés napja óta - titkon figyelik az alvarázslók, és álmában kihallgatják álbarátai, élükön Okkerkével, hátha Navalgó mond valamit álmában, ami tilos.
A Varázsló máig nem bocsátotta meg a kis kertész egyetlen mulasztását, pedig a rózsakert szebben pompázik, mint valaha.
- Hogy mi a mese vége? Nem tudom, mert ez a mese még ma is tart. Megígérem: ha egyszer véget ér, megírom, hogyan végződött. (Vagy elsuttogom egy csillagfényes estén.)
Ezek az események és a (nem gyermekeknek való) mesébe illő történések nem végződnek szerencsésen, egészen addig, amíg - többek közt - félünk kiállni másokért, a társunkért. Erről van egy idézetem, a Holocaust-múzeum egyik felirata: ,,...Először elvitték a zsidókat. Nem szóltam semmit, mert nem voltam zsidó. Utána elvitték a kommunistákat. Nem szóltam semmit, mert nem voltam kommunista. Azután elvitték a szomszédomat. Nem szóltam semmit. Végül elvittek engem. Nem volt, kinek szólnom!'
Ki van szolgáltatva a munkásság a munkáltatójának. A munkáltatók (tisztelet a kivételnek), függetlenül a politikai színezettől, holló hollónak nem vájja ki a szemét alapon, egymásnak szolgálatokat tesznek, és ha a pozíciójukra akár a legkisebb árnyék vetül is, a bosszútól sem riadnak vissza (piti, évekig tartó bosszúsorozatokra gondolok). Felbátorítja őket a munkáspárt hiánya, valamint a hatalmat kiszolgáló szakszervezetek gyengesége - igaz, jó áron vásárolhatunk élelmiszert vagy szenet, fát, télire, de stresszmentes napokat semmi áron sem kaphatunk.
Sorstársaim! Nem célom a durva lázítás (vannak elegen, akik megtették). Adott helyzetben csupán egyetlen SZÓT! vagy egy MONDATOT! azokért ,,...akik várják...', akik, ki tudja, mi okból, képtelenek védekezni - talán félnek, talán magukra maradtak. Szóljunk! Írjunk! Az ÉGBE kiáltsunk, ha kell, de ne hagyjuk magunkat és másokat sem magukra a ,,boszorkányüldözés”-kor. Ne rejtsük el az igazságosságot és az emberiességet a ,,félelemvitrin”-ben, hiszen félelmünkkel hizlaljuk a mindenkori ,,kiskirályok”-at, akik féktelenül irányítják azok sorsát, akiknek a kenyerét eszik!