— Szinte látom, hogy az álszent szomszédasszonyaim hogyan meresztik a szemüket, ha majd olvassák a beszélgetést — mondja kuncogva. — Elhatároztam ugyan, hogy igyekszem csak azokat a dolgokat elmesélni, amelyekből nem lehet azonnal rám ismerni, de tudja, már semmi sem lep meg, és azt sem bánom, ha mindenki ráismer az életemre. Az évek folyamán megszoktam, hogy ha a tanyavilág nem tud miről beszélni, akkor egészen biztosan én kerülök napirendre. Pedig higgye el, soha senkinek sem ártottam, akarattal senkit meg nem sértettem, és sosem igyekeztem végére járni azoknak a pletykáknak, amelyeket a szomszédok meséltek rólam. Igaz, megfizettem az árát, de megtanultam, hogy jól érezzem magam a bőrömben, mert végeredményben bármi is történik velem, az kizárólag engem érint.

Egyszerű parasztcsaládban születtem sorzáróként, két nővér után. Apám, ha ittas volt, mindig anyám szemére vetette, hogy nem tudott legalább egy fiút szülni, és neki elege van abból, hogy nők veszik körül, akikből az embernek nincs sok haszna. Mert a tanyavilágban csak az ér valamit, amiből az embernek haszna van. Mind a hárman nyolc osztályt fejeztünk be, apámnak az volt a véleménye, hogy aki ennél okosabb akar lenni, az járjon esti iskolába, a saját költségén. Ahogy betöltöttük a tizenhatodik évünket, napszámba küldtek bennünket, habár anyám öt hold földet kapott hozományként az apjától, és azt mi munkáltuk. Hármunk közül én már kicsi korom óta szomjaztam a tudást, de a kielégítésével várnom kellett, amíg a magam lábára nem álltam. Én más, szabadabb, emberségesebb életet képzeltem magamnak, olyat, ahol az én véleményem is számít, ahol nekem is lehetnek álmaim, elvárásaim. Talán ezért mentem férjhez, mihelyt tizennyolc éves lettem. A párom is csak húszéves volt, egy gyárban dolgozott, és nekem nagyon tetszett, hogy a városban volt albérlete, melynek ablakai a világra nyílnak, nem pedig a szomszéd szalmakazaljára. Beköltöztem a városba, és munkát kaptam a gyárban, ahol a férjem dolgozott.

Eleinte minden rendben volt, tudtam főzni, takarítani, a férjem semmit sem vethetett a szememre. De az első két év után, mivel nem maradtam terhes, megindult a lejáratásom, melyhez az anyósom is alaposan hozzájárult. Nem tehettem semmit, mert amikor férjhez mentem, apám kijelentette, hogy haza már csak vendégségbe mehetek. Talán igaza volt, hiszen a házasságot magamnak választottam. A házasságom lassan csúszott a szakadék felé, nem tudtam, hogyan menthetném meg. Amikor a férjem először vágott pofon, tudtam, hogy azt nem tűröm. Adtam neki egy esélyt, de nem vette komolyan. Lassan teljesen elidegenedtünk egymástól. A munkahelyemen közben megismerkedtem egy jóval idősebb özvegyemberrel, aki egyedül nevelte a tizenhárom éves lányát. Ahogy elváltam, azonnal férjhez mentem hozzá.

Nem szültem, a férjem lányát tartottam a sajátomnak, és még ma is jó viszonyt ápolok vele, pedig az apja tizenöt éve halott. Néhány hónappal a férjem halála után összejöttem egy egyedül élő, csöndes öreglegénnyel, akivel összeházasodtunk, de öt év után meghalt. Tudja, én nagyon nehezen viselem a magányt. Így minden alkalommal, amikor pár nélkül maradtam, és új ismeretséget kötöttem, úgy éreztem, nem lehet csak úgy lefeküdni valakivel, az csak a férj-feleség kapcsolatban normális. Van egy barátnőm még az iskolából, ő figyelmeztetett, hogy liba vagyok, ami a szerelmet illeti. Ne legyél olyan, mint az a híres amerikai színésznő, aki kilencszer ment férjhez. Nem kell feltétlenül hozzámenni ahhoz, akivel lefekszel — oktatott, de hiába. Nem voltam rossz erkölcsű, senki párját el nem vettem, de apáca sem, mert úgy éreztem, jogom van az életre, mindarra, amit az élet nyújthat. Az emberek azonban — amikor eltemettem a harmadik férjemet is — rebesgetni kezdték, hogy mágikus erőm van, és egyre-másra temetem a férfiakat. Már ott tartok, hogy a szabad férfiak sem mernek rám nézni, én viszont nem kezdeményezek kapcsolatot. Sokszor, ha a barátnőmmel sétálni vagy vásárolni megyünk, jókat derülünk az életemen. Saját rovásomra humorizálok, nem akarok én senkit megbántani. De azért, ha jó kedvem van, és éppen ugratni akarok valakit, hát ágaskodik bennem az ördög. Például a minap találkoztam egy pletykás szomszédasszonnyal, és halálosan komolyan megkérdeztem tőle, tudja-e, hogy hívják azt az amerikai színésznőt, aki kilenc alkalommal ment férjhez, mert tanácsot akarok kérni tőle, a harmadik férje halála után mivel édesgette magához a másik hatot. Elvörösödött, és csak annyit mondott: te nem vagy normális.