— Nem lesz könnyű ez a beszélgetés, de ha már rászántam magam, akkor vágjunk bele — szólal meg hosszú idő múlva. — Itt születtem, egy, a várostól alig 20 km-re fekvő faluban. Pontosabban: itt születtünk a húgommal, a nyolc perccel fiatalabb ikertestvéremmel. A szüleink dolgoztak, anyám tisztviselő, apám pedig fémmunkás volt. Mivel jól keresett a szakmájával, nekünk is azt mondogatta, hogy csináljuk azt az életben, amit jónak látunk, de ha biztos megélhetést akarunk, akkor először szakmát tanuljunk — és ha utána is hajt bennünket a tudásvágy, iratkozzunk be akár egyetemre is. Mert szerinte egy jó szakember ínséges időkben is könnyebben boldogul annál, mint aki évekig a széket melegítette. Így lettem autószerelő, a húgom pedig cukrász. Igaz, emellett a műszaki főiskolát is befejeztem. Az átlagos családok életét éltük, nem voltunk tehetősek, de a szüleim igyekeztek mindenről gondoskodni.

A húgom egy izgága, örökké feleselő, egyszersmind végtelenül érzékeny, ragaszkodó kis csudabogár volt. Nem is hasonlítottunk egymásra: ő sovány, alacsony teremtű, örökmozgó, én pedig a korombelieknél egy jó fejjel magasabb, erős, ám nagyon csöndes kissrác voltam. Velünk járt egy osztályba egy bátortalan, elkényeztetett fiú, aki még a saját árnyékától is félt. A húgom vette a szárnyai alá, ha szünetekben a többiek macerálták, ő azonnal a védelmére kelt. És ha nem járt sikerrel, velem ijesztgette a többieket, mondván: vigyázzatok, mert ha a batyusom belétek zörget, még a fületek is lekonyul.

Mire középiskolások lettünk, a testvérem és a védence elválaszthatatlanná váltak. A tiszta, eleinte gyermeki ragaszkodás az évek alatt szerelemmé erősödött, és kapcsolatukat mindenki elfogadta. Ahogy befejeztük a középiskolát, én főiskolára iratkoztam, a húgom és a fiúja dolgozni kezdtek, majd hamar megejtették az eljegyzést is. A lakodalom időpontját azonban nem tűzték ki, mert a fiú apja azt mondta, gyűjteni kell még rá. Pedig náluk a pénz nem okozott gondot, hiszen a jövendőbeli após azokban a zavaros időkben kezdett politizálni. Ennek köszönhetően jó időben volt jó helyen, és aránylag olcsón sikerült megszereznie egy, a horvát tengerparton lévő munkásnyaralót. Természetesen a horvát állampolgárságot is megkapta, miközben a rendezett nyaraló gyorsan megtérítette az árát — hamarosan nyereséget is hozott. Végül aztán csak kiderült, hogy a fiának egészen másmilyen lányt szánt, olyat, aki „rangban, tekintélyben és anyagiakban” velük egy szinten áll. Addig mesterkedett hát, amíg a hirtelen természetű húgom meg nem elégelte a helyzetet, majd válaszút elé állította a vőlegényt, aki nem mert ellenkezni az apjával. A testvérem végigsírta azt az éjszakát, és másnap közölte: a montenegrói tengerpartra megy dolgozni. És anélkül távozott, hogy az igazi okot közölte volna velünk. Szülés előtt mondta csak, hogy babája lesz, és kérte anyut, menjen el hozzá néhány hónapra.

Először csak három év elteltével jött haza, itthon pedig az a hír fogadta, hogy a volt vőlegénye nősül. Kétségbe volt esve, de anyuék előtt nem akarta kimutatni a bánatát. Kértem, hogy mondja el a fiúnak, van egy közös, gyönyörű, kétéves kisfiuk, ám hallani sem akart róla, csak sírt megállás nélkül. Próbáltam vigasztalni, mert azt hittem, túl van a kapcsolatuk meggyászolásán. De azt mondta, ez a szerelem olyan, mint a tűzhányó: már éppen azt hiszi, hogy kialudt, amikor elemi erővel törnek felszínre az érzelmei, és minden józan gondolatot elfojtanak. Két nappal a vőlegény esküvője után öngyilkos lett.

Megnősültem, és a húgom fiát természetesen magammal vittem a házasságomba — a döntésemet a feleségem is elfogadta. Igaz, a testvérem temetése után nem tudtam magamban tartani az igazságot, és megmondtam az egykori vőlegénynek, hogy van egy fia. Ám ő azt mondta, nem meri közölni a hírt az apjával, és nem is tart igényt a kicsire. Nyolc évig sajátunkként neveltük a kisfiút, közben pedig két lányunk is született. Tavaly aztán kiderült, hogy az exsógorjelölt feleségének nem lehet gyereke. Ekkor a húgom volt párja közölte az apjával, hogy van egy fia, és megkezdődött a per, melyet másfél évig tartó bírósági huzavona után elveszítettünk. A fiú már négy hónapja az apjával van, de én nem tudok belenyugodni a történtekbe. Mindenki tudja, hogy a döntéshozatalban is elsősorban a pénzé volt a főszerep, mégsem tudok nyugodt lélekkel kimenni a temetőbe a húgom sírjához. Mert tudom, hogy a történteken még az ő vulkántermészete sem tudna segíteni.