Talán már lerágott csont, de ha jobban belegondolok, nekem is fontos volt, hogy miként nevezzenek a gyerekeim. Február közepén született egy francia ajánlás a szülőkre vonatkozó megszólítás kapcsán. Lehet-e/kell-e mindig politikailag korrektnek lenni?

Szerintem a szülők általános megnevezése megfelelő, az pedig, hogy hogyan szólítanak bennünket otthon a gyerkőcök, sokkal inkább nevelés kérdése. A franciák ötlete az volt, hogy legyen egyes számú szülő és kettes számú szülő — ezzel elkerülvén az anya és az apa külön nemének megjelölését. Ezt elsősorban az iskolai adminisztráció során vezették volna be — ami az ott 2013-ban elfogadott, melegházasságokat engedélyező törvények szövegének felelne meg.

Nos, azon gondolkodtam, én vajon melyik lennék: az anya az egyes, vagy inkább az apa az, akinek a családfenntartó szerep jut? A politikusok és az újságírók tollából megszületett kritika alapján ha elfogadnák ezt az ajánlást, az veszélyeztetné a társadalmi egyensúlyt, és a realitások fölé helyezné a politikailag korrekt gondolkodást. Nem teljesen indokolt azonban ez a felháborodás, mivel a változtatás csak a bürokráciát érintené, senki sem tiltja a szülők eddigi, megszokott megnevezését — a hivatalos iratok esetében törölnék el a gyerekért felelős személy nemére való utalást. Vagyis ettől a lányok még lányok (anyák), a fiúk meg fiúk (apák) maradnak. Ráadásul már korábban is feltűnhetett formanyomtatványokon az a forma, hogy szülő/gondviselő/más törvényes képviselő, esetleg gyám. Nem biztos, hogy érdemes most belemennünk egy genderelméletbe. Talán még azt sem kell boncolgatni, hogy egy-egy felszólalás inkább csak egy politikai támadás lehetséges színtere-e, vagy valódi értékvesztés áll-e mögötte. Ezúttal is sajnos az olvasóra hagyom ezt az erkölcsi(?) dilemmát.

Amivel viszont szívesen foglalkoznék, az a megnevezések nehézsége s egy kicsit a szerepeink elfogadása. (A javaslatot — ahogyan arról már nem sokkal a közzététel után értesülhettünk is — eltörölték.) A szülő 1 és szülő 2 vitát azért sem helyes megnyitni, mert már a számok által is kötelező hierarchia áll fenn, melyre viszont nem kényszeríthetőek a családok. A hagyományos családmodell tehát elméletben fennmaradt, holott tudjuk, hogy a valóságban már rég patchwork-, vagyis mozaikcsaládok, egyszülős, illetve nevelőszülős családok stb. vannak. Az is kérdés, hogy vajon a gyerekben vagy akár a szülőben csak akkor merül-e fel a dilemma a saját családja szerkezete kapcsán, amikor egy-egy dokumentumot ki kell töltenie. Ó, nem, itt nem buta és mélysötét emberekről beszélünk, hiszen a gyerekek pontosan látják, tudják, miben különbözik a saját családjuk a másiktól, és miben azonos vagy hasonló!

Csak találgatok, de nagy eséllyel mindannyiunknak megvan az az élménye, amikor egy új ember lép az életébe, akinek jelentős szerepe lesz, így valahogyan el kell őt neveznünk. Mármint az egyébként egyértelmű, anyakönyvezett nevek mellett kialakulnak azok a nevek, amelyeket az illető preferál, vagy bizonyos körökben szívesebben fogad. A becézgetés mögött is gyakran áll valami jelkép, valami, ami kifejezi azt, ahogyan az illetőt magunkban megéljük, érezzük. Volt olyan ismerősöm, akivel esetenként mindig másképp neveztük egymást, és noha játéknak tűnt az egész, azért sejteni lehetett, hogy van némi mögöttes tartalom. Azt hiszem, a Töviskoszorúnál már elég egyértelmű volt, hogy hányadán állunk. Ha visszagondolok a saját gyerekkori csínyeimre, akkor azonnal a teljes keresztnevem mély és hangsúlyos kiejtését hallom a fülemben — naná, hogy a szüleim szájából. De a huncutságnak is volt neve, sőt, annak a kedveskedésnek is, amely csak egy apa és a lánya között lehetséges. Ma már új nevem, új szerepem is van. Az alváskutatók szerint ébrenléti állapotunkban a legerősebb hívószó a nevünk, ám a jelentős kapcsolatok általi nevek, mint például a szülői megnevezések esetében is reagálhatunk ugyanúgy, mint a személynév elhangzásakor.

A nevünk kötelez — nomen est omen. Az is számít, kitől vagy éppen kiről kaptuk. Valaha névnapokat is ünnepeltünk — megjegyzem, ez nálunk még mindig honos. Sokan azt sem tudják, mit jelent a nevük, pedig szinte mindegyikhez kapcsolódik egy-egy legenda, történet. Sok beszédes nevünk van. Emlékszem, sokáig azt gondoltam, hogy kőkeményen ragaszkodnom kell ahhoz, hogy olyan legyek, amilyen a nevem. Pedig nem szerettem, sokáig ellenkeztem vele. No meg az is élénken él bennem, amikor rájöttem, hogy talán több/kevesebb vagyok, mint a nevem. Mostanában azt látom, tapasztalom, hogy a gyerekek a játék során megnevezik magukat, és ezáltal válnak azzá a személlyé. Belebújnak egy szerepbe, vagyis amikor azt mondja, hogy ő most Bitang, akkor el kell neki mondanom, hogy igen, Micikém, de a Bitang a Mami szájából kedveskedés, mások viszont gondolhatnak ennek hallatán másra is… Ugye milyen bonyolult ez?!

A család meg manapság összevissza használ mindenféle megnevezést: a Mama néhol Anya, másutt Nagymama, a Mami ennek anyásítottabb verziója, de szintén másutt Nagyi, a Papa az Apa, de a Papi az a Nagyapa, az Apa pedig Api. A Nagyapa az Nagyatya volt, később meg Öregapa (Édösapa, Éccsapa), az Öreganyát meg Szülének, Éd’s anyának, Éccsanyának nevezték. Az én anyukám még magázta a szüleit, én már tegeztem az enyéimet, illetve a nagyszüleimet is.

Azt is hallani, hogy a gyerekek a nevükön szólítják szüleiket. Ez lehet egy elfogadott nevelési elv, mások ettől elzárkóznak, de mindenképp elérkezik az az időszak, amikor a gyermek rájön, hogy az anyjának és az apjának polgári neve is van, mely más, mint az övé. Idővel az is kitisztul, hogy vannak női és férfinevek (sőt, olyanok is, amelyek mindkét nem esetében használatosak).

Talán a legtöbbet hallott szó mindenki életében a saját neve. Ezzel is lehet dolgunk.