Mindent megesznek a halak?

Mindent megesznek a halak?

A kilencvenes évek elején téli unaloműzőként elővettem a Magyar Horgász folyóirat utolsó tíz évfolyamának számait, és „kistatisztikáztam” belőlük a rekordpontyok csalijait. A horgászat uborkaszezonjában ez jó elfoglaltságnak bizonyult, hiszen megtudhattam, mire kapnak leginkább a nagy potykák.

Az az igazság, hogy túl sok újdonságot nem tudtam meg, mert eléggé egysíkúra sikeredett a felmérés. A célhalak 90%-a kukoricára kapott, a maradék 10% pedig az egyéb kategóriába tartozó csalira.

Az akkori egy évtized fő csalijai (és valószínűleg a korábbiaké is) a kukorica különböző változatai voltak. Vizeink legkedveltebb konyhahalai a pontyok lettek, ezeket pedig a mindenki által könnyen hozzáférhető tengeriszemekre fogták a pecás elődök. Hogy ki kezdett el errefelé horgászni, és miért éppen ezt a csalit választotta, az a múlt homályába vész, viszont annyi biztos, hogy a halak rászoktak a kukoricára, és manapság is szívesen fogyasztják.

Én egyébként mindig is abból indultam ki, és a józan ész logikája is ezt diktálja, hogy olyan falatokat kell felkínálni a halaknak, amelyek a természetes táplálékuk közé tartoznak. A giliszta és más kukacfajták még beleférnek ebbe a csoportba, és a horgászok kiegészítőként, csalogatóként napjainkban is gyakran ezekkel egészítik ki a fő csalikat. Csakhogy mára már az árokparton ásott giliszta nem eléggé „menő”, mert a pontyok (persze földi helytartóik, az „úri pecások” szerint) csak a kaliforniai, a holland és az egyéb külföldi származású férgeket részesítik előnyben. Csakis útlevélvizsgálat után lehet rátűzni őket a horogra, mert az előkelő halnépség a hazait biztosan nagy undorral kerüli. Ha viszont mégis fogunk valamit a saját „bányászásból” származó csalinkra, akkor az csak biztosan egy proli törpeharcsa lehet.

Visszatérve az egykori vizsgálódáshoz, arra a megállapításra jutottam, hogy a zsenge, tejes kukoricára alig haraptak rá a kapitálisnak számító (az akkori mércék szerint 5 kiló feletti) halak. A legtöbb nagy pontyot áztatott vagy főzött (esetleg savanyított), nagy szemű, a horgászzsargonban lófogúnak nevezett kukoricára fogták. Erre az egyetlen észszerű magyarázat a „nagy csali, nagy hal” elmélet lehet, mert az apraja nem veszi fel a nem hozzá illő táplálékot. A fenti módon elkészített szemeket aztán mindenki a saját gusztusa szerint ízesítette vaníliával, mézzel, ánizzsal, vagy nyakon öntötte egy kis pálinkával a nála lévő butéliából. Nem tudom elképzelni, hogy a halak a természetben hol találkoznak ilyen ízekkel, mindenesetre az ilyen csalit is felvették, és ezt az újságok rekordlistái is szépen bizonyítják. Az egyetlen aroma, mellyel a vízlakók találkozhatnak, az a végtelenül büdös kagylóé lehet, és biztos, hogy nagy csalogató hatása van, mert a parton kilométerekkel távolabbról is felismerhető.

A kukoricacsalinak mára már rengeteg változatát kínálják a gyártók. A létező összes színben és zamatban megtalálható az üzletek polcain. Minden érdeklődő több változattal felfegyverkezve megy ki a vizekre, aztán rendszeresen kiderül, hogy ott és akkor csak a méregzöld citrancs aromájúra kapnak a pontyok. Másnap persze hiába visz ebből a fajtából, mert akkor már a piros császárkörtés a nyerő. A főtt konzervkukoricák mellett a puffasztott szemű, lebegő változatok is népszerűek, főleg az iszapos aljú vizeken. Ezt a csalifajtát is számtalan méretben, színben és ízben gyártják, ezért ha nem akarunk kockáztatni, akkor legalább két tucatot vásárolunk belőle.

Mivel mostanában nem vagyok naprakész a csaligyártók legújabb eszement ötleteit illetően, nagyon meglepődtem, amikor az egyik tavalyi versenyen gumikukoricával találkoztam. Szabályos kapásom volt, megakasztottam a halat, szépen jött is kifelé, semmi szokatlant nem észleltem. Aztán ahogy tekertem az orsót, előbukkant a víz alól az etetőkosaram, utána pedig a horgom is láthatóvá vált, de a hal továbbra is görbítette a botot. Kiderült, hogy a halam valakit megtépett, és a horgom belegubancolódott a szakadt horogelőkébe. A kifogott hal szájában pedig ott fityegett egy kukoricával felcsalizott horog. Amikor megkíséreltem kiszabadítani, kiderült, hogy azért nem tudtam leszakítani a kukoricát, mert igen szívós műanyagból készült. Méretre és színre egyébként megegyezett a természetes csalival, de olyan keményen ült a horgon, hogy bicskával kellett levágni róla. A szegény halak átverésének ezt a módját már túlzásnak tartom, hiszen ezektől a sok viszontagságot átélt kapitális pontyoktól még a ritka csalilopás örömét is elveszik, arról nem is beszélve, hogy mi lesz, ha mégis lenyelnek egy-két kemény szilikonszemet. Egyvalami azonban biztos: a műgabonaszemek nem rontják a vízminőséget holmi fermentációval meg szerves anyag terheléssel, meg hát az utókornak is megőrződik a fenéken a szétrághatatlan, emészthetetlen kukoricautánzat. De a gyártókat sem értem, hiszen egyetlen szem ilyen tengerihamisítvánnyal egy egész életen keresztül el lehet horgászgatni, úgyhogy felmerül a kérdés: mi ebben az üzlet?

Annak a bizonyos negyedszázaddal ezelőtt készített felmérésemnek az egyéb kategóriájában a tésztafélék kerültek a második helyre. Gyerekkoromban magam is gyúrtam paprikástésztát, gyengén megfőzve sokkal tovább tartott a horgon, mint a kenyérbél. Manapság viszont már ezt is, ahogyan a kukoricát is, ipari körülmények között gyártják és csomagolják. Aki ilyet igyekszik vásárolni, azt ugyancsak nagy szín- és ízkavalkád várja az üzletek polcain. Gyanítom, hogy a horgászok ebből vásárolnak legkevesebbet, mert újabban megjelentek a bojlik és pelletek. Ezek a termékek hihetetlenül gyorsan terjedtek el, és forradalmasították a pontyhorgászatot. Külön versenykategória jött létre az ilyen horgászat számára, melynek során szigorú szabályok szerint kell ezzel a csalifajtával kifogni a halakat. Egész látványkonyhák fogadják a nézelődőket, melyekben a versenyzők helyben készítik el a színes és illatos golyócskákat. És ilyenkor elszabadul a fantázia, mert a boszorkánykonyha kelléktárában több száz illat-, szín- és ízanyag található por-, alkoholos, illetve olajos oldat formájában. A parton sétálva minden hazai és behozatali gyümölcs, valamint keleti fűszer illatát élvezhetjük, és a fokhagymaízű kolbászos bojlik is igen népszerűek.

Ismételten csak azt kérdezgetem magamtól, hogy honnan a csudából ismerhetik a halak az ilyen — emberek által is ritkán fogyasztott — élelmiszereket. Az egyedüli elképzelhető magyarázat erre a jelenségre számomra az, hogy a vízben élő nemes vetélytársaink is ugyanolyan kíváncsi természetűek, mint mi. A horogra vagy a horoghoz közel fűzött golyócskákat megkóstolják a pontyok, ha pedig nem tetszik nekik, úgyis kiköpik, csakhogy minden ilyen kísérlet horogra akadást eredményez. Ha megeszi, ha nem, a végeredmény a hal kifogása lesz, de a horgászok többsége szerencsére visszaengedi a halakat, melyek így végigkóstolhatják a mesterszakácsok teljes menüjét.

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Villantó rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Mindent megesznek a halak?
Villantó
  • MTI
  • 2017.01.02.
  • LXXI. évfolyam 52. szám
Mindent megesznek a halak?
Villantó
  • Huzsvár József
  • 2016.09.11.
  • LXXI. évfolyam 36. szám
Facebook

Támogatóink