A viking vér, az északi fény, a zord táj nyilván mind hozzájárul ahhoz, hogy a hozzánk is eljutó izlandi irodalom ennyire le tudja nyűgözni az olvasókat. A mondatok egyszerre hidegek és költőiek, tárgyilagosak és érzelemmel teliek, az izlandi irodalom talán olyan, mint maga a szigetország: egyszerre tűz és jég birodalma.

Evett ön már rothasztott cápát? Én sem, meg gondolom, az izlandiak egy része sem, noha az internetes keresések alapján ez egy izlandi ételkülönlegesség. Biztosan úgy van, hogy ha valaki a világtól elvágva próbál túlélni egy zord szigeten, akkor még a megrothadt cápahúst is hajlandó megenni, de azért ma már erre talán nincs szükség. Sok minden másra viszont igen, amit Izland kínálni tud. És most nem a gyönyörű tájra gondolok (pedig de), nem a gejzírekre utalok (dehogynem), és nem is a vulkánokat dicsérem (de talán mégis), hanem az izlandi irodalomról beszélek, mely olyan gazdag és csodálatos, mint maga ez a kicsi sziget.

Izland területe nem egész 103 000 négyzetkilométer, lakossága körülbelül 373 000 fő, és minden tizedik izlandinak jelent már meg legalább egy könyve. Nyilván nem minden magasirodalom, ami ott születik, de a hosszú telek bizonyosan sok időt hagynak a mesélésre, az olvasásra és az írásra. És ne feledkezzünk meg arról sem, hogy az izlandi irodalom nem a semmiből születik, hiszen ott van az egész viking történelem és a sagák, melyek olyan (h)őstörténetek és népmesék, amelyek a mai napig nagy hatással vannak az egész skandináv térségre.

„A történet úgy kezdődik, hogy volt egy Sigi nevű ember, akit Ódin fiának neveztek.”

Szóval, egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy saga vagy inkább sok-sok saga (ejtsd: szága). A magyarországi Corvina kiadó 2015-ben útjára indította a Fontes Boreales — Északi források című könyvsorozatot. Ezzel pedig beemelte a magyar köztudatba is az európai kultúra negyedik forrását, vagyis a görög, a római és a zsidó mellett a skandináv hagyományt.

Az 1200-as és 1400-as évek között írt izlandi sagák minden bizonnyal Izland és az izlandiak legfontosabb kincsei. Olyan hagyományt képviselnek, olyan irodalmi őstörténetek, amelyeknek mind a mai napig hatásuk van nemcsak arra, hogyan írnak az izlandiak, hanem arra is, hogyan beszélnek, hogyan mesélnek vagy éppen hogyan élnek. Az Északi források sorozat szinte beszerezhetetlen, de angolul is nagyon jó gyűjteményt állítottak össze ezekből a hőskölteményekből, így aki tud angolul, úgy is elolvashatja őket Sagas of the Icelanders címen. A továbbiakban viszont csak olyan szerzőket, illetve olyan műveket említek, akik/amelyek magyarul is megjelentek.

Milan Kundera cseh író mondta azt, hogy „a sagák dicsősége ugyan vitathatatlan, irodalmi hatásuk azonban sokkal nagyobb lett volna, ha valamelyik nagy nemzet nyelvén íródtak volna, mert akkor a sagákat az európai regény előzményének, sőt alapjának tekinthetnénk”. És ez így is van. Minden nagy történet ezekben gyökerezik, Thomas Mann, J. R. R. Tolkien, Henrik Ibsen és Richard Wagner is innen merített, hiszen Bründhilde és Siegfried is ezekben a történetekben szerepelt először. A sagák tele vannak vérrel, szerelemmel, humorral és bánattal, éppen olyanok, mint az élet.

„Ahol a gleccser találkozik az éggel, ott a föld megszűnik földnek lenni, és eggyé válik a mennyországgal.”

Ha azonban nem mennénk vissza a vikingek korába portyázni egyet, fordulhatunk a kortárs izlandi irodalomhoz is. Itt is le kell azonban térnem a magam kijelölte csapásról, mert először Halldór Laxness (1902—1998) műveiről kell szót ejtenem. A XX. századi írókat ugyan kortársaknak szokás nevezni, de Halldór Laxness azért még egy másik kor gyermeke volt, művei leginkább a realizmus jegyében születtek, feszes mondatai Ernest Hemingway stílusához hasonlíthatóak. Magyarul több műve is megjelent, a legismertebb talán Az éneklő hal, mely az 1900-as évek elején játszódik egy izlandi halászfaluban, és pontosan olyan, mint amilyennek az izlandi irodalmat elképzeljük, vagy amilyen az izlandi irodalom lett: lassú, költői, szomorú. Hasonlóan jó bevezetés az izlandi irodalomba a Független emberek, mely az ember és a természet harcát mutatja be, és melyért 1955-ben irodalmi Nobel-díj járt.

„A boldogság és boldogtalanság egyazon forrásból fakad, ezért van az, hogy néha olyan nehéz élni, hogy az még a Holdról is látszik.”

Az előzmények bemutatása után jöjjenek hát az igazi kortársak, azok az írók, akik még ma is élnek és alkotnak. Mind közül talán a legfontosabb, számomra pedig a legkedvesebb Jón Kalman Stefánsson. A cikk írásának reggelén fejeztem be legújabb regényének, a Hiányod maga a sötétségnek az olvasását, és azóta sem tudok megszólalni.

Aki izlandi irodalommal akar ismerkedni, az mindenképp az ő műveivel kezdje. Lehet ezzel a nagyregénnyel, amely olyan érzelmi hullámvasút, hogy az ember napokig szédül tőle. A szerkezete, felépítése, a hiányok és azok későbbi kitöltése, a legnagyobb boldogság és a legnagyobb fájdalom egyszerű, mégis magával ragadó leírása az, ami különlegessé és kiemelkedővé teszi Jón Kalman Stefánsson regényeit. Mostanra már majdnem minden műve megjelent magyarul, és mindet csak ajánlani tudom. Arról nem is beszélve, hogy mindnek gyönyörű a borítója, különösen a Menny és pokol-trilógiának.

„A halottak általában türelmesebb természetűek, mint mi, élők, ami leginkább azon látszik, hogy milyen nyugodtan fekszenek a sírjukban, az ember meg ugrál, mint a rémült mezei egér.”

Ha valaki nem akarna rögtön a nagyregényekbe beleugrani, annak Sjón műveit ajánlanám. Ezek alig százoldalas kisregények, melyekben a rövid terjedelem ellenére minden benne van. A macskaróka különösen jó, és itt már megismerhetjük az izlandi mitológia egyik fontos alakját, a címadó macskarókát, aki egy gonosz, kis alakváltó lény. Ez a kisregény is, ahogy szinte mindegyik izlandi mű, az ember és a természet harcát mutatja be, Sjón viszont ezt a mágikus realizmus eszközeivel színesíti.

„Kettesben maradni kényelmetlen. Csak egy emberrel beszélni. Olyan, mintha csak egy csatorna lenne a tévén. Nincs választási lehetőség.”

Andri Snær Magnason műveit nehéz kategorizálni, hiszen minden könyve más stílusban íródott. Tehát lehet egy vagy két könyvet ajánlani, de magát a szerzőt nem, mert minden könyve más, így ha az egyik tetszett, a másik nem biztos, hogy fog. Ez az eset például A kékbolygó története című fiataloknak szánt könyvvel, melyet azonban inkább a kamaszok kellene hogy olvassanak, és a felnőttek is tanulhatnak belőle arról, hogy minden döntésnek, lépésnek vannak következményei.

A felnőtteknek inkább a LoveStar című könyvét ajánlanám, ehhez viszont egy kicsit „betegnek” kell lenni, mert a könyv maga is olyan provokatív és bizarr, hogy csak erős idegzetűek vegyék kézbe. A lényege, minden eladható, mindennek van ára, és mindig lesz, aki azt meg is kéri, illetve ki is fizeti. Egy kicsit olyan ez a könyv, mintha a Black Mirror című sorozat egy része lenne. Az időről és vízről címet viselő regénye pedig a klímaváltozást járja körbe, összegyúrva filozófiát, mitológiát és tudományt.

„Az emberek arcán vihar van és orkán és szélcsend és hazugság. Törékenyek. Mint a madármintás dán teáskészlet.”

Azt hiszem, hogy Auður Ava Ólafsdóttirnak csak egyetlen regénye jelent meg magyarul, a Hegek. Ez az egy azonban éppen elég ahhoz, hogy felkeltse az érdeklődést, és kézbe is vegyük a könyvet. A regény egy életközepi válságát élő, ám nagyon gyakorlatias és ügyes férfiról szól, aki elutazik egy háborús övezetbe, és kivesz egy hotelszobát, hogy ott öngyilkos legyen. Ám mindig közbejön valami, ott-tartózkodása alatt pedig elkezdi megjavítani a lepusztult hotelt, ezzel pedig új értelmet nyer az élete. Egyszerű történet, ám ahogyan a szerző leírja az emberi kapcsolódásokat, ahogy a történet hullámzik, az azonnal magával ragadja az olvasót.

„A koporsóban nincs álom, nincs gondolat, és nincs idő sem.”

Mivel elfogyott a hely, így csak említést tennék Hallgrímur Helgasonról (101 Reykjavík, A nő ezer fokon, Házvezetési tanácsok bérgyilkosoknak) vagy Kristín Eiríksdóttirről (Elín), akik szintén a kortárs, izlandi irodalom kiemelkedő alakjai, és hozzájárultak ahhoz, hogy beszippantson a hidegnek tűnő, mégis nagyon gazdag izlandi irodalom. És akkor az évek óta népszerű skandináv krimi még szóba sem került.

(A cikkben Halldór Laxness, Jón Kalman Stefansson, Sjón, Kristín Eiríksdóttir, Hallgrímur Helgason és Andri Snær Magnason műveiből, valamint a Völsunga sagából szerepelnek idézetek vegyesen.)