Pámer Csilla, a szabadkai Népszínház fiatal művésze máris belopta magát a közönség szívébe, a publikum ugyanis őt választotta a 2012/2013-as évad legjobb színésznőjének. Csilla 1988. július 25-én született. A gimnázium után az újvidéki Művészeti Akadémián Hernyák György és Pálfi Ervin osztályába járt. 2011 nyarán diplomázott, majd a Népszínház magyar társulatához szerződött. Láthattuk Anton Pavlovics Csehov Cseresznyéskert című klasszikusában, Ivo Andrić—Zalán Tibor: Aska és a farkas című ifjúsági előadásában, és a nagy sikerű Mágnás Miskában is elbűvölte már a közönséget.

* Fiatal, pályakezdő színésznőként mi volt az első gondolatod, amikor a diplomát a kezedbe vetted?
— Már nem emlékszem pontosan, hogy mi járt akkor a fejemben. Annyit éreztem és tudtam azonban, hogy valami lezárult, és valami új fog elkezdődni. Az akadémián védőburokban éltünk, óvott bennünket az egyetem, az osztály, a tanárok. Amikor kezembe vettem a diplomát, éreztem, hogy a jövőben e védőburok nélkül kell helytállnom. Mindig arra törekedtem, hogy mindent kipróbáljak, mindenbe belekóstoljak, hogy minél több hasznos ismeretet sajátítsak el — és hogy kiderítsem, mi felel meg nekem leginkább és mi nem. Az akadémia befejezésével nem ért véget a tanulás, hiszen mindig van mit fejleszteni magunkon. Ez a hivatás szüntelen próbatétel elé állít bennünket.

* A társulatban gyorsan önmagadra találtál?
— Minden kezdet nehéz — szokták mondani. Persze furcsa volt újoncként bekerülni egy közösségbe, egy összeszokott csapatba. Itt volt ugyan a tanárom, Pálfi Ervin, akit kicsit jobban ismertem, és a többi színésszel is találkoztam, beszélgettem már azelőtt is, a helyzet mégis más volt. Nagyon sokat figyeltem, igyekeztem tanulni, alkalmazkodni és beilleszkedni a csoportba. Nem volt nehéz, mert mindenki segített, támogatott. Úgy érzem, hogy ebben a közegben nagyon sokat tanulhatok a többi színésztől, rendezőtől — lehet, hogy ez közhelynek hangzik, ám csakugyan így van. Persze vannak nehézségek, akadályok, de hol nincsenek? Ha minden könnyen menne, akkor nem lenne miért küzdeni. A társulatban mindenki egy közös ügyért küzd, ezért hát érdemes a tagjának lenni.

* Az eddigi szerepeid közül melyik a legemlékezetesebb, a szívedhez legközelebb álló?
— Tulajdonképpen minden munka közel áll a színészhez, vagy közel kell, hogy álljon. Mindegyik szerepbe az ember belehelyezi magát, beleviszi egyénisége egy kis darabkáját. Amikor pedig játszik, akkor igyekszik a teljes lényét átadni neki. Persze ez nem sikerül mindig.

* A közönség máris kinyilvánította az irántad érzett rokonszenvét: az évad színésznőjévé választottak. Hogyan élted ezt meg?
— Nehéz erre válaszolnom. Még most se nagyon tudok megszólalni, amikor eszembe jut, hogy kimondják a nevem, és a közönség elkezd tapsolni. Nagyon fontos ez a visszajelzés, mert színház nincs néző nélkül: a színház, s vele együtt a színész is megszűnik néző nélkül. Ezért a közönség rendkívül fontos „alkotóeleme” a munkánknak. Egyebek között ezért is esett nagyon jól ez az elismerés.

* Figyelembe veszed-e a nem szakmabeliek véleményét?
— Sokféle vélemény van, hiszen amint nekem, úgy mindenki másnak is van véleménye. Ha ez építő jellegű vagy segítő szándékú — legyen akár jó vagy rossz —, ha lehet belőle tanulni, akkor fontos. Ha nem, akkor el kell felejteni.

* A közönség elismeréséből meddig lehet erőt meríteni?
— Ez a díj a 2012/2013-as évadra vonatkozik. Az évadban nyújtott teljesítményemnek és annak köszönhető, hogy olyan szerepeket kaptam, amelyekben bizonyíthattam. A díjért tehát a színháznak, a kollégáknak és a rendezőknek is hálával tartozom, és arra ösztönöz, hogy továbbra se hagyjon alább a szakmai lelkesedésem.

* Milyen álmaid vannak?
— Valaki azt mondta egyszer, hogy ne legyenek nagy vágyaim, inkább a kicsik megvalósításával haladjak előre. Valaki más pedig azt tanácsolta, hogy merjek nagyot álmodni. Egyelőre nem tudom, melyik a helyes út, de azt hiszem, hogy mindkettőn csak munkával és odaadással lehet végighaladni.