Az alapos és rendkívül érdekes, több mint húszoldalas elemzést valamikor minden bizonnyal azzal a szándékkal mentettem el, hogy kéznél legyen, ha esetleg szükségem lenne rá, de aztán — mint annyi minden másról, amit az elektronikus könyvtárainkban, adatbázisainkban tárolunk — megfeledkeztem róla. Talán mégsem véletlen, hogy éppen most került ismét a szemem elé.

Nos, tíz év alatt, 1990 és 2000 között mintegy százharminc vajdasági magyar újságíró — közöttük zenei szerkesztők, operatőrök, fotóriporterek, gyártásvezetők, rendezők stb. — távozott külföldre a tartományi jellegű magyar sajtószervekből. A többségük, legalább százhúszan, Magyarországon telepedtek le, és a kivándoroltak több mint fele a 30—39 éves korosztály tagja volt, vagyis már megvolt a megfelelő tudásuk és gyakorlatuk.

„Voltak, akik a katonai behívók elől menekültek, mások a politikai üldöztetés miatt, ismét mások a létbizonytalanság elől, és voltak olyanok is, akik a szakma becsületének védelmében mentek el, mert olyan helyzetbe kerültek, hogy csak a távozás és a szakma méltósága között választhattak” — írja a szerző, majd így folytatja: „Sokan elmentek. De sokan itt is maradtak, egyenes vagy megtört gerinccel, értelmes vagy értelmetlen kompromisszumokat kötve, csalódottan, a szakmának hátat fordítva, vagy behódolva apró kiváltságokért, míg mások dacolva a napi politikával és a nincstelenséggel teszik továbbra is a kötelességüket legjobb tudásuk és lelkiismeretük szerint.” Nos, ezek a mondatok, itt-ott némi kiegészítéssel és módosítással, akár a mai helyzetre is vonatkozhatnának, ha valaki egyszer majd rászánja magát, hogy összegezze a legújabb kori „népvándorlás” időszakát. Amely természetesen nem csak az újságírókat érinti. Háború és katonai behívók ugyan jelenleg nincsenek, de a létbizonytalanságot, a munkahelyek elvesztését és a politikai nyomásgyakorlást most is az okok között említhetjük.

Néhány nappal ezelőtt kárpátaljai kollégámmal, az ottani, nagy hagyományra visszatekintő Kárpáti Igaz Szó főszerkesztőjével beszélgettem, aki keserűen állapította meg, hogy nem tud versenyre kelni a nyugat-magyarországi vállalatokkal. Ő ugyanis Ungváron száz eurónál több fizetést nem tud adni az újságíróknak, miközben az említett régió konzerv- és egyéb gyáraiban a többszörösét kapják. Megállapítottuk, noha a számok nem azonosak, ismét hasonló cipőben járunk. Habár nálunk a sajtómunkásokat elsősorban nem az alacsony bérek késztetik az eddigi létformájuk újragondolására.

---

Az alábbi képre kattintva olvassa el a szerző adatlapját is:
Tóth Lívia