Dr. Horváth Mátyásnak, a legigazabb pedagógusnak, aki hetvenöt éves
1968 őszén kerültem a zentai Petőfi Sándor Általános Iskolába magyartanárnak. Akkor még, tavaszi-nyári tüntetések, egyetemi megmozdulások után, élt bennem az ifjúi romantikus vágy a megváltó munka bizonyosságáról, a pedagógia magasztosságáról, az önzetlen barátságról, a küldetésről és a szeretetről. Az anyanyelv boldogító nagyszerűségéről.
Alig rázódtam bele a tanárkodásba, amikor megjelent iskolánkban két tanügyi tanácsos: Horváth Mátyás és Sátai Pál. (Később mindketten doktoráltak, és egyetemi tanárokká lettek.) Én ismertem őket, ők engemet nem, de gyorsan átsegítettek a zökkenőkön, így néhány percen belül barátokká is lettünk. Ez a barátság azóta is meghitt, igaz, Sátai már a végtelenség iskoláit járja.
Becsöngettek. Elindultunk mi hárman a VIII. c-be. Izzadtam, izgultam, premierbetegségbe estem. - Kíváncsi vagyok a nyolcadikodra! - mondta Horváth Mátyás. - Én is - rebegtem. - Hogyhogy? - Most megyek oda először. Soha nem jártam még abban az osztályban.
Elmeséltem néhány szóban rövidléptékű tanári ténykedésemet, hogy az egyik kolléganőt a gimnáziumba vezényelték át, de visszajárt, vitte a nyolcadikokat addig, amíg a másik kolléganő vissza nem jött a szülési szabadságról félmunkaidőzni. Ma van éppen a csere napja. Ők ketten fölnevettek. - Semmi, öregem! - szólt Horváth Mátyás. - Te leülsz az utolsó padba Palival, és én tartom meg az órát. Így is történt. Elragadó, könnyed nyelvtanórát tartott Horváth Mátyás, akit akkor én titokban mesteremnek fogadtam, pedig még nem is láttam a következő órát. Azt meg Sátai Pál tartotta meg pompásan a másik nyolcadikban! (Istenem, azok a kisdiákok ma már túl vannak az ötvenen!)
A tanítás után egész délután beszélgethettünk, szakmai és emberi dolgokról. Különösen a közelgő esti gyűlésről szóltunk, melynek hivatalos résztvevői voltak a tanügyi tanácsosok is, mert akkor vették el iskolánk elhasználódott nevét, így hangoztatta az igazgató elvtárs, s lett belőle Osnovna Spomen Škola - Elemi Emlék Iskola. Nagyon szomorú voltam, meg dühös is, lázadni akartam Petőfi érdekében. Mentoraim leintettek, ne menj fejjel a falnak!
Az ülés végeztével beültünk Horváth Mátyás kocsijába, s az én mesterem kioktatott engem: -Most folyik a magyar intézménynevek megváltoztatásának a második fordulója. Az első az ötvenes évek közepén volt. Föl is villant emlékezetemben kanizsai kisdiák korom, a Zárdába jártam, amely tanodát másodikos-harmadikos koromban még Arany János Nyolcosztályos Iskolának hívták, aztán 1956 őszén lett belőle Zmaj Jovan Jovanoviæ.
- Egyetlen dolgot tehetünk, fiatal barátom - jelentette ki Horváth Mátyás -, nem engedjük leépíteni a magyartanítás lehetőségeit. Ezt pedig úgy érhetjük el, hogy jók legyenek a tagozataink, színvonalas munka folyjon, és szeressék a gyerekeink az iskolát, ne kényszerből járjanak oda. Alaposon átgondolt és pontosan megtervezett tanmeneteket kell kidolgoznunk, s abba ne csak a nyelvet és az irodalmat építsük be, hanem a helytörténetet és a néprajzot is. De fontos feladatunk a nemzeti történelmünk iránti szeretet és érdeklődés felkeltése is, ezért soha nem rögtönözhetünk a szövegek elemzésekor. Már a kisdiákkal is megértethetjük a szövegrétegeket. A jelentésmezők csodás világát tárjuk ki előttük!
A száját néztem Horváth Mátyásnak, csodák palotáját. Gyémántszeme bevilágította a Prinz 1200-as belső terét. E néhány perc alatt többet tanultam a gyermeki identitás kialakításának segítéséből, formázgatásából, mint egyetemi éveim alatt. Ekkor értettem meg igazán, hogy mi a kisebbségi lét, s e pillanattól kezdve kezdtem tanulmányozni környezetemben az emberi szabadságjogok életét.
Minden pedagógiai megnyilvánulásomban Horváth Mátyás elveit és tanítását vallottam ezek után: arra használjuk lehetőségeinket, hogy a gyerekekben, fiataljainkban a magyar identitástudatot építsük, erősítsük, adjunk lehetőséget nekik a kibontakozásra.
Amikor úgy adódott, hogy a Szabadkai Pedagógiai Intézetben is nyomdokaiba léphettem mesteremnek, nem feledtem el különóráit, követtem példamutatását, amit meglátogatott kollégáim érzékeltek is, és ezt tudatták is velem. Újraválasztásomkor egyhangú támogatást kaptam a Szabadkai Pedagógiai Intézetet alapító hat bácskai község minden általános és középiskolájától.
Nagy szeretettel veszem kezembe újra meg újra mentorom tantárgypedagógiai jegyzeteit is, amelyekből az Újvidéki Egyetem Bölcsészkara Magyar Tanszékén és a Szabadkai Pedagógiai Akadémián generációk tanulhattak tanítani. Megelégedéssel tölt el ma is, hogy írhattam e munkákról akkori szaklapunkban, az Oktatás és Nevelésben. E munkák úttörő érdeme: vagy három évtizeddel előbb megfogalmazta a Horváth Mátyás-féle tantárgypedagógia a ,,tanulni tanítsuk meg diákjainkat” alapelvét, s ezzel évtizedekkel megelőzte az akkori jugoszláviai módszertani és metodológiai állapotokat, de jócskán az anyaországiakat is. Most is becses kincseim e kötetek, s büszke arra vagyok, hogy dedikálva is vannak.