Egy igen élénk emlék él bennem még az általános iskolából. Történelemórán a történelem-tanárnő arról mesélt — talán az ókori görögök kapcsán —, hogy miképpen is alakult az ő művészetük. Hangsúlyozta itt a szobrászatot, hiszen gyönyörű alakokat véstek ki, melyek mind fehérek vagy drapp színűek voltak. Nekem ekkor szaladt el a szemem előtt, mint mozdony, az emlék, hogy én néhány nappal azelőtt talán egy tv-műsorban hallottam, hogy a szobrok igenis gyönyörűen festettek voltak. Valamiért fontosnak tartottam ennek hangot is adni, de a tanárnő természetesen nem akart hinni nekem, és váltig állította, hogy színesek aztán biztosan nem voltak. Akkor egy picit ostobának éreztem magam, és elbizonytalanodtam a forrásaimban.

Persze az évek teltek-múltak, és nem is olyan régen belefutottam egy videóba, mely éppen ezt a témát boncolgatja. Miért vagyunk hajlamosak azt hinni, hogy az antik kultúrák szobraikat egyáltalán nem díszítették tónusokkal, hanem olyannak hagyták a márványt, amilyen volt? Először is azt tudjuk, hogy az ásatások során az archeológusok nagyrészt színtelen szobrokra akadtak. Bár egyes esetek éppen az ellenkezőjét mutatták. Kerültek elő olyan templomi díszítőelemek, szobrok — már a XVIII. században —, amelyeken a festék valamikori jelenlétének nyomait vélték felfedezni. Ezt a tudományos élet akkor tabuként kezelte. De ki tehet arról igazán, hogy nem az az általános közvélemény az antik szobrok (és templomok) esetében, hogy netalántán sárgában, lilában vagy kékben tündököltek egyes elemeik? Pedig számos színes enteriőr volt már akkor is, elég csak a freskókra, mozaikokra gondolnunk. Amikor a reneszánsz már a szárnyait bontogatta (Itáliában már a XIV. században, Európa többi részén később, a XVI. században), akkor született meg ez a tévhit — félig-meddig érthető módon. A reneszánsz egyik jellegzetessége, hogy nagy érdeklődést mutatott a klasszikus művészet, akkori ideálok iránt, esetünkben ez a sima, fehér felszín. Persze a reneszánszban ezenkívül jellemzőek voltak a vallásos témák és zsánerképek is (lásd Bruegel: Koldusok). Vegyük például Michelangelo Dávid-szobrát. Egyértelműen fehér volt az egész hírhedt férfialak (arra, hogy e fehérség hogyan hatott a kezdeti művészettörténetre, lentebb térünk ki). Ahogyan a Prima Porta-i Augustus is, melyet az időszámításunk szerinti I. évszázadban hoztak felszínre a márványtömb alól a művészek. De ez nem egészen így volt. A reneszánsz művészei annak a hatása alatt voltak, amit láttak. Leonardo, Michelangelo — hogy néhányat említsünk a legnagyobbak közül. Ezért a félig-meddig érthetőség. De a szobrok ábrázolása e korban a festményeken sem volt másképp. Veronese Kánai menyegző című képén a háttérben megjelenő szobor sem színezett, ahogyan az ókor két legnagyobb gondolkodóját is megjelenítő Raffaello-festmény, az Athéni iskola is kizárólag fehérmárvány szobrokat ábrázol.

De térjünk vissza a Prima Porta-i Augustusra. 1863-ban találták meg, és már az első vizsgálatok során azt vélték felfedezni, hogy bizony nem volt mindig ilyen hófehér. Sok, az ókorban készült szobornak lett ez a sorsa a folyamatos időjárási viszontagságok és a levegő miatt (pl.: a Laokoón-szoborcsoport). Szóval akkor hogy is van?

Egyértelmű, hogy az eddigi feltételezések hibásak voltak. Johann Joachim Winckelmann, a művészettörténet atyja az 1764-ben megjelent művében azt írta, hogy minél fehérebb a test, annál szebb. Itt szembement azokkal a tényekkel, hogy az 1700-as években felfedezett pompeji freskók tömkelege ábrázolt színezett szobrokat, sőt egy művészt is, akit egy szobor festése folyamatának pillanatában ábrázoltak. Mi ez, ha nem tény? Winckelmann az itt felfedezett színes (a pompeji katasztrófa által konzervált) szobrokat túl primitívnek tartotta, hogy az ő munkáik legyenek. Tehát tényeket nem vettek figyelembe. A Prima Porta-i Augustus valószínűleg a felfedezése utáni tisztítás során veszíthette el a színét. De régi festmények alapján a Pantheon is színes volt, még a XVIII. században is, bár akkor már sokat vesztett e tulajdonságából. Akkor végül is hogyan jutunk arra a végső megállapításra — cáfolva ezzel általános iskolai tanárnőmet és Winckelmannt is —, hogy varázslatos színekben pompáztak az ókorból ránk maradt szobrok? Ezt helyettünk Vinzenz Brinkmann német származású archeológus tette meg, aki a klasszikus szobrokkal s azok színvilágával foglalkozott. Ultraibolya fénynek tette ki az egyes műalkotásokat, s ennek hatására világítani kezdtek egyes színek, illetve geometrikus elemek is megjelentek. E kutatások alapját a fellelhető festéknyomok, korabeli leírások is adták. Vizsgálatok után az eredeti alkotások lefestése helyett gipszmásolatokat készítettek, s ezeken történt meg a színek rekonstrukciója.

A gipszszobormásolatokat az eredeti márványszobrokkal együtt bárki megtekinthette egy nemzetközi vándorkiállításon. Először 2003-ban Színes istenek — az ókori szobrok színessége (Bunte Götter — Die Farbigkeit antiker Skulptur) címmel szerveztek tárlatot, melyet azóta számos európai országban és a tengerentúlon is bemutattak.