Az idén a magyar kultúra napján Zentán megtartott ünnepi rendezvényen a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség plakettel tüntette ki Hegedűs Jánost, a nyékincai Petőfi Sándor Magyar Művelődési Egyesület elnökét, a nyékincai magyar közösség összetartásáért. A ma hetvenhárom éves testnevelő tanár nyugdíjba vonulását követően Szávaszentdemeterről tért vissza szülővárosába, Nyékincára, a szülői házba. Ekkor kezdte régi nagy szerelme, a méhészet mellett a település magyar közösségét is szervezni, ébresztgetni.
- Tízéves koromban kezdtem méhészettel foglalkozni. Valójában öregapám alapította meg 1911-ben a Hegedűs-méhészetet. Tőle apám vette át, majd én folytattam ezt a - sokak szerint hosszú életet biztosító - foglalkozást. Most már a fiam és az unokám is méhészkedik. Erről a munkáról napokig tudnék megállás nélkül beszélni, a művelődési élet területén viszont még kezdőnek tartom magam.
* Miként fogadta a Művelődési Szövetség elismerését?
- Bármennyire is névre szóló a kitüntetés, azért most is hangsúlyozom, hogy a plakettel tulajdonképpen a szerémségi magyarokat tüntették ki, hiszen bármelyik szerémségi magyar művelődési egyesület megérdemelte volna. Szerémségben éppen tíz évvel ezelőtt, 2002-ben szerveztük újjá a művelődési egyesületeket. Mi itt Nyékincán az egykori református egyházközösség tulajdonában levő épületben önkéntes munkával székházat, próbatermet, közösségi teret alakítottunk ki. Az egyik szobát úgy rendeztük be, hogy református istentiszteleteket lehessen benne tartani. Eddig havonta járt hozzánk a maradéki lelkész, most azonban új lelkész kinevezésére várnak ők is, és velük együtt mi is.
Egyébként Nyékincán az első magyar iskolát is a református egyház szervezésében tartották fenn, majd az 1900-as évek elejétől - mivel a magyar gyermekeket több helyen be sem fogadták a horvát vagy szerb iskolákba - a gróf Széchenyi Béla kezdeményezésére alakított Julián Egyesület épített Bosznia és Szlavónia magyar szórványtelepülésein iskolákat. A délszláv hatalom a trianoni határmódosítás után a julián iskolák tanítóit elűzte, az iskolák javait kisajátította, a tanítói lakásokat elkobozta. Nyékincán az iskola épületét ma is óvodaként használják, miközben a magyar alsós osztályokat a hatvanas években megszüntették, mert a szülők, hogy gyermekeik gyorsabban megtanulják a nyelvet, mindjárt szerb osztályba íratták őket. A művelődési egyesület megalakításakor éppen ezért tűztük ki feladatként az anyanyelvápolást.
* És milyen az érdeklődés az anyanyelvápolás iránt?
- A szerbiai oktatásügyi törvény ugyan kötelezi az iskolákat az anyanyelvápolás megszervezésére, mégsem sikerült az iskola vezetőségét rákényszerítenünk a törvény betartására. Kénytelenek vagyunk itt, a művelődési egyesületben megszervezni az oktatást, ami ugyan csak a gyermekek javát szolgálja, hiszen sokkal nagyobb kedvvel, felszabadultabban tanulják újra beszélni az anyanyelvüket itt a fiatalok.
* Az oktatáson kívül milyen szerepet tölt be a közösségi életben a művelődési egyesület?
- Egyféle katalizátor ez az életünkben, hiszen a magyar embereket összehozza. Magyar rendezvényt itt a hetvenes évektől kezdve nem tartottak. Magyar lakodalom is húsz évvel ezelőtt volt a faluban. Szóval sokat jelent számunkra, hogy hetente három alkalommal összejövünk társalkodni, sakkozni, kártyázni, tévét nézni. Emellett persze szakcsoportjaink is móködnek. Különösen népszerű a tánccsoport. Két korosztályba osztottuk őket. Mindig a néptáncoktató szerződtetése okozta a legnagyobb gondot. Kezdetben egy bajsai származású helybéli segítette a munkát, aztán Újvidékről jártak ki hozzánk, tavaly pedig sikerült egy vajdasági éltáncost foglalkoztatnunk, jelenleg azonban nincs koreográfusunk.
Mivel a faluban nincs magyar pártszervezet, így természetesen a művelődési egyesületre hárul az a feladat is, hogy választásokkor a magyar jelöltek mellett kampányozzunk, hiszen minden támogatást nemzettársainktól kapunk.
* Mennyire jellemző a szerémségi magyarokra az anyanyelvhez, a nemzethez való ragaszkodás, az élni akarás?
- Nem mondhatom azt, hogy itt a magyarok akarnak megmaradni. Sokszor úgy érzem, mintha szélmalomharcot folytatnánk a megmaradásunkért, nemzeti talpra állásunkért. Elég pesszimistán hangzik ez, de a tények arra mutatnak, hogy beolvadunk a többségi nemzetbe. Habár az is igaz, hogy a történelem során Szerémségnek két ízben is szinte a hamvaiból kellett újjáélednie. Először a középkorban Zsigmond királynak a huszita eretnekség kiirtására indított hadjárata néptelenítette el a térséget. Másodszor pedig a 18-19. században veszett el számunkra Szerémség, amikor Magyarország, hogy legyen kijárata a tengerre, Horvátországnak adta Fiuméért cserébe, pedig addig egyházi és közigazgatási szempontból is a történelmi Magyarországhoz tartozott. Mind a kétszer sikerült újraszerveződnie, így talán reménykedhetünk abban, hogy nekünk nyékincai magyaroknak is sikerül ismét talpra állnunk.
* Mi serkenti mégis a tevékenységre, szervezésre?
- Egyrészt a remény, hogy a beolvadási folyamatot talán sikerül valamelyest lelassítani, másrészt pedig az édesanyám iránti hála. Nagyanyám ugyanis mindig azt hangoztatta, hogy nem kell zászlóvivőnek lenni, édesanyám ennek ellenére mindent megtett, hogy amíg csak lehet, magyar nyelven tanuljak. Ezt a törekvését szeretném meghálálni azzal, hogy minél több gyermekben felébresszem az anyanyelve iránti igényt. Ezt segíti a gyermekek nyári táboroztatása is.
* Az egyesület munkájában mi okozza a legnagyobb gondot?
- A kommunikáció, a tájékoztatási eszközök hiánya. Egy-egy rendezvény megszervezéséhez házról házra járva kell összeszednünk a közönséget. Nemzeti ünnepeinken, március 15-én, Szent István napján, valamint karácsonykor, húsvétkor és Szent Antalkor, a falu napján szoktunk alkalmi műsorral fellépni. Egyébként évente egyszer, a falunapon tartanak magyar nyelven is szentmisét a római katolikus templomban. Ilyenkor szavalóink, énekeseink, táncosaink mutatják be, mit tanultak évközben.
Vendégszerepléseken is részt veszünk. Jól együttműködünk a szerémségi, valamint a dél-bácskai művelődési egyesületekkel. Tavaly a rimaszombati Gömör kultúrájáért civilszervezet járt nálunk, majd mi is viszonoztuk a látogatást. Újra meg kell tapasztalnunk a nemzeti összetartozás melegét, amelyet a titói korszak áltestvériség-egysége háttérbe szorított. A legnagyobb gond, hogy gyermekeink nyelvünknek és történelmünknek még az alapjait sem ismerték meg. Ezt igyekszünk pótolni azzal, hogy Ópusztaszerre, Székesfehérvárra szervezünk kirándulásokat. Nemcsak hogy pótoljuk így a történelmi ismereteinket, hanem személyes élménnyel töltött eleven kapcsolatot létesíthetünk múltunkkal azáltal, hogy megismerjük dédapáink és szépapáink életvitelét.