— Nem tudom, jogom van-e panaszkodni, hiszen engem a férjem kimentett a nyomorból — mondja láthatóan kétségbeesve a fiatalasszony —, és abban sem vagyok biztos, helyesen teszem-e, ha beszélek a helyzetünkről, mégis belevágok. Közben szinte hallom a mindentudók válaszát: Hát, tessék dolgozni, bármit, akkor másként lesz. Azt hiszem, igazából velünk, itteniekkel van gond, hiszen szegénységünk orvoslása végett soha nem az államhoz fordulunk először. Nekünk a szegénység, a tehetetlenség inkább szégyellni való állapot, nem pedig olyan szükséghelyzet, amelyben felsőbb instancia segítségét kell kérni. Szeretném hangsúlyozni, hogy a családom tősgyökeres bácskai, és soha nem voltunk más terhén. Igaz, vagyonunk sem volt, de minden nemzedék tisztességesen felnőtt, majd egyszerű munkásként családot alapított. És dolgozott látástól vakulásig, önerőből rakta a fészkét, és élte a maga kis életét. Így volt ez velünk is.

Az anyám nagyon fiatalon megözvegyült, én még egyéves sem voltam, amikor meghalt az apám. Anyám a faluban levő állami birtokon dolgozott, ott ismerkedett meg a mostohaapámmal, aki traktoros volt. Hároméves koromban esküdtek meg, és a megtakarított pénzükből felépítették a családi házat. Egymás után születtek a testvéreim, előbb az öcsém, majd a húgom. Ahogy nőttünk, anyámék bővítették a lakóterületet, így vált az otthonunk háromszobás, szép házzá. A családunk szétzilálása az ország széthullásával kezdődött, a mostohaapámat ugyanis jó néhányszor elvitték tartalékosnak, és ezért mindig elveszítette a munkahelyét. Jól emlékszem rá, ahogy egyre szegényebbek lettünk. A helytelen táplálkozás miatt az öcsém cukorbeteg lett, viszont gyógyszert gyakran csak Magyarországról lehetett beszerezni —készpénzért, melyből nekünk egyre kevesebb volt. A mostohaapám harmadszor volt katona, amikor megsebesült. Nem vitték el azonnal kórházba, és haza is csak akkor küldték, amikor a lába már menthetetlen volt. Előbb térdig, majd két hónap múlva — műtét utáni fertőzés miatt — lágyékig amputálták.

Rettenetesen nehezen viselte a helyzetét, nem volt pénzünk tolószékre, mankóval pedig nem tudott járni, állandóan elesett, újabb sérüléseket szenvedett. A nyomor enyhítésére előbb a házat adták el — persze áron alul —, és a kapott összegből vettek egy kisebbet. Befejeztem a nyolcadik osztályt, amikor végbementek a politikai változások, de a helyzet nem lett sokkal rózsásabb, legalábbis a családom számára semmiképp sem. Alig tizenhat évesen napszámba kezdtem járni, hiszen sem az öcsémre, sem a mostohámra nem támaszkodhattunk. Anya és én tartottuk fenn a családot, de ez sem működött sokáig, mert ha a nevelőapám elesett, anyunak otthon kellett maradnia mellette. Rendes, azaz állandó munkahelyet nem szerezhettem, hiszen szakma, iskolai végzettség nélkül csak azok kaptak állást, akiknek jó kapcsolatuk volt. Felgyülemlettek a számlák, az öcsém és a mostohám orvosi költségei is egyre nagyobb súllyal nehezedtek a vállunkra. Lassan eladogattunk minden értékesebb holmit a házból — odáig jutottunk, hogy az ebédlőasztaltól is meg kellett válnunk. Anyám ekkor határozta el, hogy eladja ezt a házat is, mondván: valahol majdcsak találunk tetőt a fejünk fölé. A szomszéd szőlőskertben egy nagyobb hétvégi ház állt, melynek a tetejét már megbontotta a szél. A gazda átengedte nekünk azzal a kikötéssel, hogy cserében évente néhányszor megkapáljuk a kertet. Apám kapott valamennyi segélyt, én nyáron dolgoztam, anyám csak időnként, ahogy a helyzet engedte, és így tengettük az életünket. Szerencsétlen voltam, de nem azért, mert másnak több volt, hanem azért, mert fájt a szívem a család minden tagjáért.

Két évvel ezelőtt megismerkedtem egy fiatalemberrel, ő is napszámos volt ott, ahol én. Eleinte beszélgetni sem mertem vele, lassan azonban feloldódtam a társaságában, és néhány hónap múlva összeházasodtunk. Nehezen hoztam meg a döntést a házasságkötésről, hiszen tudtam, milyen helyzetben hagyom az enyéimet. De a szüleim azt mondták, jogom van a normálisabb életre, így férjhez mentem. Az anyósoméktól kaptunk egy egyszobás, berendezett lakást, és most minden szép lehetne, ha nem gondolnék állandóan a családomra. Tudja, szinte lelkiismeret-furdalásom van, ha a férjemmel leülünk ebédelni, és nálunk hús van az asztalon. Anyám sokszor mondja, adjak hálát az égnek, hiszen megmenekültem, de egyelőre még nem érzem az ezzel járó megkönnyebbülést. Boldog vagyok, megértjük egymást a férjemmel, de legszívesebben minden jobb falatot megosztanék a családommal, amely valóban nem tehet arról, hogy ágrólszakadttá vált.

A nyitókép illusztráció: Pixabay.com