Megkérdeztük dr. Csengeri Attila sebészt, tartományi egészségügyi titkárt, mi a véleménye az új egészségügyi törvény azon rendeletéről, amely megszabja, hogy milyen feltételekkel dolgozhatnak az állami intézmény orvosai magánpraxisban.
- Az új egészségügyi törvénycsomag 2005-ben kelt életre. Többféle újdonságot tartalmazott, többek között az említett rendeletet is, amely szabályozza az állami intézményekben dolgozó orvosok munkaidejét. December 11-étől ugyanis dönteniük kellett: maradnak a kórházakban teljes munkaidővel, vagy a magánrendelőkben kívánnak dolgozni. A munkaidő után vállalt munkahelyi pluszmunka (amit például másik állami kórházban is megvalósíthatnak) a munkaszerződésben feltüntetett napi munkaórák egyharmadát tehetik ki. Az új rendelet értelmében az egészségügyi alkalmazottak részmunkaidőről szóló szerződést köthetnek munkáltatójukkal: a munkaidejük egy részét (mondjuk napi 6 órát) közkórházakban, egészségházakban dolgozzák le, a hátralévő idejüket (2 órát) pedig a magánpraxisban. A rendelet az egészségügyi intézmény, azaz a kórházigazgatót hatalmazza fel arra, hogy orvosa munkaóráinak megoszlásáról döntsön. Természetesen az, aki részmunkaidőt vállalt, az annak megfelelően kapja a fizetését is. Azok az orvosok, akiknek ez a lehetőség nem felel meg, elhagyhatják az állami intézményt, és elhelyezkedhetnek a magánszektorban.
- Nem gondolja, doktor úr, hogy ennek a rendeletnek egyértelműen gazdasági okai vannak? Egyrészt korlátozza az orvosok munkavállalását a magánorvosi intézményekben, ugyanakkor pedig lehetővé teszi az ún. délutáni vagy esti rendelők megnyitását az állami kórházakban, ahol a beteggel szintén megfizettetik majd a szolgáltatásokat. Tehát a pénz ,,visszafordul'' az állami intézményekbe, nem vándorol el a magánszektorba, s máris megoldódik az egészségvédelem finanszírozása.
- Úgy vélem, hogy a törvényhozó - s valójában ebben az ügyben őt kellene megszólaltatnia - csak rendet akart teremteni. Tudvalevő ugyanis, hogy a szakorvosok délutánonként nemcsak egy magánrendelőben dolgoztak - de csak egy helyen, az állami intézményben voltak bejelentve, vagyis a magánintézmények nem adóztak utánuk. Másrészt a magánpraxisban dolgozó orvosok igen gyakran fogadták pácienseiket mindenféle beutaló nélkül, soron kívül a közkórházakban, főleg, amikor olyan kivizsgálásokra vagy orvosi beavatkozásra volt szükségük, amelyet a magánszektorban nem tudtak elvégezni hiányos felszereltsége miatt. Ezek a vizsgálatok sehol sem voltak leszámlázva - vagyis az állami intézmények (és más betegek) kárára mentek. A kimutatások szerint az állami egészségügyi ellátások 20 százaléka ilyen magánjellegű volt, ami után semmilyen jövedelmet nem valósíthatott meg az intézmény.
- Nem lett volna ésszerűbb a betegbiztosítást új alapokra helyezni? Ha például a biztosító a betegnek elismerné és megtérítené a magánorvosnál végzett ultrahangos vagy a CT-vizsgálatot, akkor a páciens bizonyára nem szorulna az úgymond ,,ingyenes'' állami kivizsgálásra. S ezzel nemcsak a magánorvos keresne, hanem a beteg is nyerne, valamint a közkórházakban sem lennének végeláthatatlan sorok a szakorvosi rendelőkben.
- Bizonyára idővel a biztosítási rendszer is módosul majd. S tapasztalataim szerint a biztosító is egyre rugalmasabb lesz. Pár évvel ezelőtt még fizetni kellett a betegnek a laparoszkópiás műtétekért, ma már ezt is - vagy legalábbis néhány módozatát - megtéríti a biztosító. Külföldön, Németországban és Magyarországon például, ahol magam is dolgoztam, már megszűntek az állami egészségügyi rendelők, helyettük a családorvosi rendelők működnek, s ezekkel köt szerződést a biztosító. A beteg pedig választhat, hogy melyikbe jár. A családorvosnak tehát érdeke, hogy minél több páciense legyen, mert ez több jövedelemmel jár. Ugyanakkor, ha új műszerekbe fektet be, fejlődik, több betege, ezáltal pedig nagyobb jövedelme lesz. Nem beszélve arról, hogy a műszervásárlás árának egy részét leírják az adójából.
- Ha működni kezdenek az ún. esti kórházi rendelők, ezek nem adnak majd lehetőséget az orvosoknak a visszaélésre? Mondjuk, ha délelőtt, rendes munkaidőben nem jutott sorba a páciens, el kell jönnie este, és természetesen fizetnie kell majd a szolgáltatásért, mert ugyebár - s ezt érdemes hangsúlyozni - ezek az orvosi beavatkozások sem lesznek ingyenesek.
- A rendelet pontosan meghatározza, hogy milyen körülmények között és milyen szolgáltatást nyújthatnak az orvosok a délutáni rendelésekben. Például csak akkor rendelhet munkaidőn kívül az orvos, ha munkaidőben teljesítette a normatíváját. S nem végezhet olyan szolgáltatásokat, vizsgálatokat, amelyeket a rendes munkaidejében elvégezhet.
- Ne haragudjon, doktor úr, de akkor Ön szerint mi értelme van ennek?
- Az orvosok mindenképp azt fogják választani, ami biztonságosabb és kifizetődőbb a számukra. Majd eldöntik, hol és hogyan óhajtanak dolgozni. Mindenesetre az egész újítást úgy kell felfognunk, mint egy piacorientált versenyt, ahol a minőség, és nem utolsósorban az ár a döntő tényező. (Ha például az egyik kórházban sokat kell várakozni a csípőműtétre, a beteg elmehet másik kórházba, ahol előbb sorra kerül, vagy jobbnak véli a szakorvosokat, vagy mert a műtét ott olcsóbb. A biztosító immár ezen a téren nem állít fel korlátokat.) Bízom benne, hogy nemsokára megerősítést kap a szerb parlamentben a vajdasági statútum és az omnibusz 2. törvénycsomag, amely bizonyos hatás- és jogköröket visszaszármaztat a tartományi egészségügyi titkárságnak, s akkor érdemben válaszolhatok erre a kérdésére. De most csakis a miniszter úrtól kaphat minderre feleletet.