Pigniczky Réka amerikai magyar rendező szülei 1956-ban menekültek az Egyesült Államokba. Nem véletlen, hogy szívügyének tekinti a magyar forradalmat, melyről számos dokumentumfilmet készített. A filmek központi eleme a kettős identitás, azaz hogyan is lehet valaki magyarként amerikai, amerikaiként pedig magyar.
Az interjúalany fotói
* 1956 kapcsán számtalan magyar családnak vannak emlékei, többnyire fájóak, hiszen sokan azután hagyták el a Magyarországot. Ha jól tudom, az ’56-os emigráció önt is közvetlenül érintette. Ezért kezdett intenzíven foglalkozni a forradalom témájával?
— Fontosnak tartom, hogy megemlékezzünk az ’56-os forradalomról és szabadságharcról, leginkább azért, mert számomra ez volt a legmeghatározóbb történelmi esemény a XX. században, noha nem is éltem még akkor. Az én sorsomat is a forradalom alakította, hiszen édesapám mint katona részt vett a harcokban, és ezért kellett elmenekülnie az Egyesült Államokba, ahonnan sosem tért haza, még látogatóba sem. Édesanyámmal, aki Mosonmagyaróvárról menekült családjával, az USA-ban találkozott, és én már ott születtem, nevelkedtem, jártam egyetemre, csak a rendszerváltás után költöztem „haza”. Már több olyan dokumentumfilmet készítettem, amely 1956-tal, illetve a kettős identitással foglalkozik, nehéz elengednem a témát.
* A ’90-es évek elején tért vissza először Magyarországra. Feltételezem, hogy ez több mint meghatározó időszak volt az életében. Úgy érezte, hogy újra hazatért, vagy inkább még idegenebbnek tűnt minden?
— Nem térhettem haza, hiszen nem itt születtem, és sosem éltem Magyarországon, csak huszonkét éves korom után. Nálunk a „haza” (mármint az anyaország, Magyarország) inkább egy elméleti, érzelmi meg egy kicsit képzeletbeli hely volt, melyről leginkább a hétvégi magyar iskolában tanultunk, meg szüleink, nagyszüleink hazafiasan meséltek róla. Amikor „hazaköltöztem”, akkor kevés igazi kapaszkodóm volt a nyelven, a történelmen (az is csak 1956-ig) és az ételeken kívül. Nem erre készítettek fel gyerekkoromban a szüleim, és ha őszinte lehetek, egy kicsit el voltam veszve. A nővérem is élt itthon egy évet a rendszerváltás után, és ő egészen odáig ment, hogy azt mondta a szüleimnek: becsaptatok. De amikor az ember huszonkét éves, akkor jóval rugalmasabb, és sok mindenben lelkes. Akkor a rendszerváltás idején minden nagyon izgalmas volt itthon, érkezőben volt a demokrácia, és szinte minden lámpa zöld volt. Mindenki lelkes volt, befogadó, és örültek, ha valaki jól tudott angolul, és volt valamilyen fogalma a mozgalmi szervezésről. Ezért tudtam huszonkét évesen valahol a parlament és a magyar Fehér Ház között ingázva dolgozni egy nagyon izgalmas politikai pártnak, mely már nem létezik ugyan, de nagy nyomott hagyott bennem, borzasztóan sokat tanultam. Ők is csodálkoztak rajtam, hogy hogy beszélek magyarul, és több száz népdalt ismerek, pedig Kaliforniában nőttem fel.
* Valóságos élettörténeteket mutat be dokumentumfilmjeiben, melyek a nemzeti gyökerek fontosságát hangsúlyozzák, továbbá a kettős identitásról és az emigrációról szólnak. Mit érdemes kiemelni ezekről a filmekről és a szereplőikről?
— Az első két filmem nagyon személyes. Az elsőben édesapám ’56-os története után kutatunk nővéremmel, Esztivel (Hazatérés, 2006), és ebben az első filmben a narrációm folytán elmesélem, hogy Esztivel milyen magyar közegben nőttünk fel, melyet én úgy hívtam, hogy a mi magyar inkubátorunk. Egy magyarországi dokumentumfilmes akkor azt mondta nekem, hogy milyen érdekes, és itthon ismeretlen fogalom ez a kettős identitás és magyar inkubátor. Biztatott, hogy csináljak erről filmet, meséljem el, milyen volt az életünk amerikai magyarként. Szerencsére sok volt a családi archív felvétel, és ezzel szépen tudtam mesélni a gyerekkoromról. Az Inkubátor (2010) című filmem bemutatja ezt a szűk amerikai magyar réteget, ahol a szüleink borzasztóan sok energiát fektettek bele abba, hogy járjunk hétvégi magyar iskolába, magyar templomba és cserkészetre, és hogy mindenáron leginkább magyarok legyünk abban a környezetben. Viszont a film egyfajta kritika is volt erről a közösségről, hiszen némiképpen el is zárt bennünket az amerikai társadalomtól, és sokkal nehezebb volt nekünk — még ha az USA-ban is születtünk — beilleszkedni az igazi amerikaiak közé. Ilyen névvel, hogy Pigniczky Réka, nem az asszimiláció volt a szüleim célja. Mindig egy kicsit kívülállók voltunk. Most persze már örülök, hogy megtanultam magyarul, és a szüleim ápolták a magyar gyökereinket, viszont akkor mint gyerek sajnáltam, hogy minden szabadidőm azzal ment el, hogy a magyar közösségben kellett valamit tenni.
Pigniczky Réka
* Memory Project néven hozta létre a Magyar Diaszpóra Vizuális Emlékgyűjteményét. Miről szól ez a kezdeményezés?
— A Memory Project vizuális emlékgyűjteményt (visual history archive) Lauer Rice Andreával kezdtük el 2015-ben. Úgy éreztük, hogy fontos dokumentálni a külföldre menekült magyarok élettörténetét, hogy megmaradjon az utókornak — ezek az életútinterjúk (melyekből már 150 van) II. világháborús és 1956-os menekültek történetei. Alanyaink, akik elsősorban az Egyesült Államokból vannak, ezenkívül Kanadából, Európából és Dél-Amerikából is, néha nekünk mondják el először a történeteiket, ami megtisztelő. Az interjúkat meg lehet nézni teljesen terjedelmükben a memoryproject.online honlapon, és a munkánkból már három dokumentumfilmet is forgattunk: Lövészek (2017), Memory Project 1956/2021 (2021) és 56/Z (2023).
* Hamarosan láthatjuk egy újabb filmjét, mely a legendás Kaláka együttes ötvenötödik születésnapjához kapcsolódik. Hogyan próbálja bemutatni ebben az alkotásban a több mint fél évszázadnyi zenetörténetet?
— Nagyon nehéz egy ilyen aktív zenekarnak az ötvenöt évét egy-másfél órában bemutatni! Ahhoz minimum tízrészes sorozat kellett volna. Ezért próbáltam inkább egy történetet elmesélni, mely által jobban megismerjük a zenészeket, akik több évtizeden keresztül létrehoztak egy különleges hangzást, egy különleges világot. A Kaláka: A Kárpátoktól a Karib-tengerig (2024) című filmemben a zenekar négy tagja útnak indul egy olyan városba, amelyről már évtizedek óta énekelnek, de még sosem jártak ott. A kolumbiai Cartagenában életükben először éneklik el Kányádi Sándor Románc című, magához a városhoz írt szerelmes versét. Az ötvenöt éve muzsikáló Kaláka együttes megzenésített verseit már a harmadik generáció fújja kívülről. A Kaláka mindenütt ugyanazt jelenti a magyaroknak, bárhol is éljenek a világban: nyelvi és kulturális közösséget, összetartozást a dalok révén, a Kárpátoktól a Karib-tengerig.
Az új Kaláka dokumentumfilm előzetese:
