— Talán a zűrös gyermekkoromnak köszönhetem, hogy sokkal korábban megtanultam nyitott szemmel járni a világban, mint a korombeliek — mondja a fiatalember, miközben megigazítja a babakocsiban alvó tíz hónapos fián a könnyű takarót. — Addig velünk lesz, amíg a feleségem ide nem ér a munkahelyéről, akkor majd ő veszi át a dadus szerepét, amíg fel nem ébred a pici. Mert ha kinyitja a szemét, a mama a minden. Az este beszélgettünk a feleségemmel, és ő biztatott, jöjjek el magához, hiszen mi — legalábbis a mai mércék szerint — rendhagyó fiatalok vagyunk. És mindketten ennek köszönhetjük, hogy idejében megértettük a régi mondást, mely szerint: magad, uram, ha szolgád nincs. Mert nekünk nemhogy szolgánk, de olyan családtagunk sem volt, aki teljes mellszélességgel állt volna mellettünk. Városi gyerekek vagyunk — pontosabban voltunk —, munkáscsalád sarjai. Csak a gondjaink voltak akkoriban más-más jellegűek, de jelentősen meghatározták mindkettőnk életútját.

Én egy vasszakmás mester fia vagyok, a húgom öt évvel fiatalabb. Anyám mindig irodában dolgozott. Apámnak van egy öccse, aki a nagykorúsága elérése napján kivált a családból, azóta is egyedül él. Nem nősült meg, tudtom szerint komolyabb kapcsolata sem volt. Apám az esküvőjük után nem akarta otthagyni a szüleit, és anyával a közös életet náluk kezdte meg. A nagymama nem volt megelégedve anyámmal, szerinte nem volt sem elég iskolázott, sem elég gazdag, és még elég szép sem ahhoz, hogy a fia elvegye. Anyám sem volt birkatürelmű, hát naponta összezördültek. Azt hiszem, apámnak ez ment az idegeire, ezért kezdett kimaradozni. Nem gyakran, és nem nők miatt, egyszerűen a munkatársakkal időnként megittak néhány pohár pálinkát. Ha berúgott, nem volt agresszív, de olyankor semmiben sem lehetett rá számítani. A nagymama szerint apám italozásáért anyám volt a felelős, így tovább éleződött a viszony otthon. Elemibe jártam, amikor a szüleim, anyám rábeszélésére, kiváltak a családból. Albérletbe mentünk. De apa szülei állandóan bírálták őket, hogy szórják a pénzt az albérletre, holott a házban mindenük megvolt. Középiskolába iratkoztam, amikor az apám öngyilkos lett. A temetése után a nagyszülők minden kapcsolatot megszakítottak velünk.

Rengeteget nélkülöztünk. A húgom is már iskolába járt, itt akkor rendkívüli helyzet uralkodott. Az volt a szerencsénk, hogy anya nem veszítette el az állását, így volt egy szerény, de biztos anyagi forrásunk. Anya sosem tiltotta, de a húgom és én nem akartunk a nagyiékhoz járni, nem volt köztünk bensőséges kapcsolat. Amikor befejeztem a középiskolát, szerettem volna egyetemre menni, de nem volt rá pénzünk. Anya akkor döntötte el, hogy külföldre megyünk. Volt Írországban egy barátnője, ő intézett nekünk egy kis lakást, és amikor kiköltöztünk, anya néhány hét múlva már dolgozott. A nagyinak ekkor ébredt fel a lelkiismerete. Hívtak bennünket vissza, de én akkor már dolgoztam, és készültem angolul az egyetemi felvételire. Ez sikerült is, és két év alatt befejeztem egy edzői főiskolát. De nagyon hiányzott a városháza tornya, mindenáron vissza akartam jönni. Pedig tudtam, hogy itthon senkire sem számíthatok. Ám amikor nagymama hirtelen meghalt, hazajöttem a temetésre. Két napra rá a nagyapa is elhunyt, én pedig végérvényesen itthon maradtam. A nagybácsi lemondott a javamra a szülői ház rá eső részéről, így megtaláltam az otthonomat.

Nem sokkal a hazatérésem után ismertem meg a feleségem. Rengeteg közös témánk volt, hasonló sérelmek értek bennünket felnőtté válásunk során. Úgy éreztük, könnyebb lesz az élet, ha közösen harcolunk. Összeköltöztünk, noha a szülei eleinte ezt nem nézték jó szemmel. Hála az égnek, eddig még nem volt gond köztünk.

Dolgozunk, szerényen élünk, de nem nyomorgunk. Sikerült az örökölt családi ház egy részét renoválni, és a felújított részben két gyermekszoba kapott helyet. Mert Máté nem marad egyedül. Úgy tervezzük, hogy a tavasszal tartunk egy kis lakodalmat. Anyám és a húgom Írországban vannak. A húgom másodéves egyetemista, anya egy év múlva nyugdíjba megy. Évente kétszer-háromszor hazajönnek. Sohasem kértem tőle anyagi segítséget. Igaz, fel sem ajánlotta. A feleségem szülei abban segítenek, hogy időnként vigyáznak Mátéra. Ezért nyugodt lélekkel állítom, hogy mindent meg lehet oldani segítség nélkül is, persze segítséggel nyilván könnyebb. De önerőből haladni az igazi siker, amikor is vizsgát teszünk életképességből.