A két tizenéves ott téblábolt, majd hosszan ácsorgott a csónakkikötő mólóján már kora délelőtt, hogy netán csak-csak előkerül a vízről Janó dédapó, aki ádvent farkán rendszerint bevette magát egy időre a Nagy-Kazuk rengetegébe számadást tenni csillagévnyi cselekedeteinek minőségéről. Mert mióta a fia valahol Dravograd környékén maradt a második világégés befejeztekor, valamint az unokája is nem a maga lábán került elő utóbb, a dunai Farkas-völgy fövenyesére vetetten, a kilencvenes évek utóján magára maradt Borisunkkal meg a két dédunokával a Kopácsi-rét fölötti Monyoróson, és csupán a rétnek élt, néha napokig is a csikliben ülve meg a vizet.
- A Kisjézus születésére előkerül minden bizonnyal, mondhatom nektek - mondta Borisunk a gyerekeinek, ahogy a csónaknyugvóhoz érkezett maga is, hogy utánanézzen az aggódóknak. - Ha Janó dédónak bánata adódott, rendszerint bevette magát a Hattyas-tó rejtekébe, és napokig étlen-szomjan a vízen ülve imádkozott már ennek előtte is!
- De mi lesz a karácsonyfánkkal az idén? - kérdezte anyjától a húgától kissé idősebbecske fiú. - Azt csak Janó tudja igazából jól megcsinálni, mint már annyiszor a múltkoriban is...
- És tűzijátékot is ígért nekünk a névnapjára - mondta Bözse, s volt valami éppen hogy csak keserűség a hangjában, hogy az egykori erdőkerülő, aki úgy ismerte az ősrétet, mint a tenyerét, éppen az idén adta túlságosan búnak a fejét, s belefeledkezett a titokzatos rengetegbe.
- A pákászfajta mindig beváltja ígéretét, gyerekek - zárta le a szóváltást Borisunk, és intett nekik, hogy iszkolás a házba, hiszen lassan itt az ideje, hogy feltegyék az ebédet, és az ünnepi kocsonyafőzés se várathat tovább magára.
Már szinte délre járt az idő, amikor először csupán pilinkézni kezdett, majd mindjobban pelyhesedő, mind nagyobbra fölhizlalt alakban kezdett esni a hó. Senki fia nem tudhatta volna azt részletesen körülírni, hogy a baranyai Tökös környéke téli csendjének miért lett s maradt máig is olyan zamata, amit sosem volt elég a majorsághoz szokottaknak kóstolgatniuk, ha a ,,vízbe vesző nyomokon' hozzájuk visszatérőben volt az ősrét talányos, zimankós mivolta.
- Mintha személyesen a Jóisten jönne - suttogta maga elé Borisunk, mikor a gáton megpillantotta a hóeséssel küzdő, kissé bizonytalan léptekkel közeledőt. Aztán, mikor már a tűzhely mellett ülve Janó dédó szótlanul a semmibe bámult, csak rákérdezett: - Rendesen kiimádkozta magát, apám?
- Is... - mondta Janó.
- De nem vett karácsonyfáravalót, mint szokott volt - mondta az asszony, és elibe tette egy bögrében az italát, a mézzel ízesített langyos vizet.
- Annak is utánanézek, Borisunk! - mondta Janó, majd fölhajtotta a gyomorra áldásos hatású italt, és egyszerre olyan mozgékonnyá lett, hogy a két gyerek szája nyitva maradt a csodálkozástól.
Janó féltett kincseinek egyikét, a tartósítva tárolt, karácsonyi lépes mézet kereste meg, miközben még nótára is hangolódott, s vidám képpel fújta, hogy: ,,Hét nap van egy héten,/ Hetedik vasárnap,/ Bárcsak, kedves rózsám eccer láthatnálak/ Eccer csak vasárnap...
Később aztán megjegyezte a gyerekeknek, hogy idén nem zordul be a tél, mert még mindig látni a vízikirályt a Hattyason, és ez annak a jele, hogy a Viharsarok felől még sokáig gyengébb fuvallatok jönnek, s nem éri őket mihamar keményebb fagynak támadása.
S miközben rafiával kötözte a lépesméz-darabokat a ház előtt álló erdeifenyőre, kitartóan tovább dudorászott. Később bement a házba, ahonnan befőttesüvegbe döngölt virágport hozott meg a kocsonyának készülőből bőrkeszalagkákat; az előbbit jó bőven a lépes mézbe nyomkodta mindenütt, a bőrkék csokrát pedig a fenyő búbjára biggyesztette.
- Így még sosem állított karácsonyfát Janó apó - méltatlankodott a fiúcska, aki megszokta, hogy az ünnepek után mindig kedvére dézsmálhatta az édességektől roskadó szeretetfát.
- Ez a földkerekség legszebb karácsonyfája lesz, gyerekek! Madárkarácsonyos... - ismételgette az öreg ember, szinte ízlelgetve a kifejezés minden hangzóját, és még azt is hozzáfűzte, hogy az öröm fája magától jön el az emberek közé, mert annak lelke van.
- Sose szűnik meg gyereknek lenni, apám! - pirongatta az öreget Borisunk a késeinek tűnő ebédnél aztán.
- Jól mondod, Borisunk! Százfelé haladtában az ember már ezt a luxust is megengedheti magának!
Az éjjel, mielőtt a monyorósi foghíjas család Vörösmartra indult volna az éjjeli misére, a két gyerek, de még Borisunk is tátva maradt szájjal, a mérhetetlen csodálkozástól lebénultan állt a Janó apótól állított fenyő szépséges látványa előtt: a fán annyi volt a színesebbnél színesebb ékesség, hogy roskadozni látszott alattuk. A termetes erdeifenyő a szén-, kék- és barátcinegék, zöldikék, erdei pintyek, itt-ott bölömbika, aztán sárgafejű királykák meg vörösbegyek, tengelicék társaságában terüljasztalkámmá lett éjféltájra, s mindennek tetejében honnan, honnan sem, egy jégmadár, a vízikirály is karácsonyozni érkezett a bőrkékre. Az ,,életre kelt drágakő' égszínkék dolmányban és rozsdavörös bugyogóban próbált a szokott haleledel helyett most falatnyit bár csippenteni a félig főtt bőrkeszeletek valamelyikéből, de a háziakat fölérezve, félénk természeténél fogva, hirtelenében a magasba röppent, aztán visszaereszkedett lassan közvetlenül a fa fölé, s egy helyben lebegett, mint aki éppen a vízbe vágni készül.
Miközben a többiek ámulatukban mozdulni sem tudtak, Janó apó, akárha valamely király a Kisjézust látogatók közül, megilletődve mondta:
- Eljött... Személyesen maga jött el hozzánk, Isten kegyelméből...