home 2024. június 13., Antal napja
Online előfizetés
Letűnő libatartás
dr. Könyves Tibor
2024.06.11.
LXXIX. évf. 23. szám
Letűnő libatartás

Egy színfolttal szegényebb a vajdasági róna

Az egyik legérdekesebb háziszárnyasunk a házilúd, vagy csak a liba, a legrégebben háziasított baromfifajta. Az eredetileg költöző víziszárnyas egész életciklusa, viselkedése a vándoréletmód genetikai örökségét tükrözi.

Háztáji hasznosítása, feldolgozása szempontjából ugyancsak tökéletes szárnyasjószág: tollát párnába, húsát levesbe és pecsenyének, máját igazi ínyencségnek, tojását pedig (a keltetésen kívül) étkezési célra is felhasználhatjuk.

Ahhoz, hogy a ludak helyzetéről ma beszélhessünk, tudnunk kell, hogy már az ókori Rómában, Germániában, de Görögországban is tartottak háziasított állatokat. De igazából a lúd és az ember kapcsolata már Óegyiptomban kezdődött, amikor is a Nílus nádasaiban az odatelepedett vetési ludakat, nyári ludakat, nagy liliket, vörösnyakú ludakat fogóhálóval gyűjtötték be, és háziasították őket. A mai lúdfajták Ázsiában a hattyúlúdtól, Európában pedig a nyári lúdtól származnak. Az európai lakosság körében a nyári lúd két alfaja honosodott meg: a nyugati és a keleti, megfelelő területi eloszlásban. Közép-Európában a két alfaj keveredett, és a magyar nyelvterületen mára két fajtája őshonos: a dunántúli tarka és az alföldi fehér lúd. Mára az őshonos libafajták sajnos eltűntek a tenyésztésből. Itt-ott feltűnik egy-egy példány, de tömegesen nem találunk belőlük.

Régen az őseink életmódjában a libának meghatározó szerepe volt (a magyar irodalom remekei közé tartozik Lúdas Matyi története is), a tanyasi világ jellegzetes színfoltjaként tartották számon. De akkor is már inkább ínyencségnek és vagyontárgynak számított, mintsem hétköznapi eledelnek. Felnevelése is elég sok vesződséggel járt, habár az emberrel barátságos viszonyt alakított ki. Nem véletlenül bízták a libák őrzését faluhelyen a gyerekekre. Nomád körülmények között szerény takarmányon is eléldegélt, szinte a legeltetéssel ki lehetett tartani. A valóságban a gazdasszonyok pénzszerzési forrásaként volt jelen, a kopasztásból származó toll eladása szép jövedelemhez juttatta a háztartást, de a szegényebb cselédek lúdtépő asszonyként tanyáról tanyára járva keresték meg a napi betevőjüket. A lúdtépés szakértelmet igényelt, ezért nem végezhette akárki. A toll hasznosítása után a hús, a tojás és a máj értékesítése következett. A tanyasiak eladásra vitték a módosabb házakhoz, Márton-naptól karácsonyig.

Összességében elmondható, hogy háziasítottuk, de a valóságban majdnem vadliba maradt. Ősszel tollászkodik, el akar repülni, de súlyából eredően sajnos nem tud útra kelni. Ahogy a víziszárnyasokra, így a libára is jellemző az, ami a vándormadaraknál általános jelenség: költözésük előtt természetes módon zsírt raktároznak el, hogy energiát tartalékoljanak maguknak az útra. Ez a zsír a bőrük alatti szövetben és a májban halmozódik fel. De a hús is finoman átszőtt értékes zsiradékkal, ez adja meg a libahús jellegzetes ízét. A hizlalást erre a folyamatra alapozzák, de még a hibrid fajták, vagyis a mai pecsenyeliba-egyedek is meghálálják az optimális tartási körülményeket, melyek valamilyen mértékben imitálják a vadon élő társaik életkörülményeit. Gondolunk itt a libák fürdésére szánt vízről való gondoskodásra. Régebben a faluszélen, ha az ottaniak libát tartottak, gyakran lehetett látni, hogy libasorban ballagnak le a fehér pamacsok a közeli csatorna vagy tavacska partjára, önfeledt módon játszanak a vízben, majd úgy, ahogy jöttek, szép sorban visszaballagnak az otthonukba. Ezután következett a tollászkodás, a toll felső rétegének zsírozása a zsírmirigyek váladékával. Ezt órákig is képesek voltak végezni. Békés életüket esetenként csak a róka tudta megkeseríteni, ha a gazdasszony nem csukta be őket éjszakára.

Szóval, ez volt a közelmúltig. Rohanó világunkban ez is megváltozik. A falvak is más életet élnek, ha tartanak is libát, azt zárt ólakban, karámokban teszik. Kinek is lenne ma ideje libát legeltetni naponta legalább háromszor? Jobb esetben kaszált zöld takarmányt vetnek nekik, és esetleg nagyobb edényben kapnak vizet, hogy felváltva meg tudjanak fürödni. Mert hát a tisztálkodási ösztönük, mint a vadlibáké.

Faluhelyen ma nagyon sok elhagyott ház és porta van, ahol a tulajdonos örömmel venné, ha valaki gondozná az udvart, a kertet, esetleg a házhoz tartozó telket is. Erre a liba lenne a legalkalmasabb. Legelési készsége a biológiai gyomszabályozásban is messzemenően a legjobb. Legeléskor nagyon precíz munkát végez, ha megfelelő nagyságú a terület, ürüléke nem károsítja a talaj növényzetét. Kiválóan lehetne hasznosítani, és közben értékes húshoz juthatna a család. A falusi életmód azonban sajnos kiveszőben van, így egy értékes húsfélével leszünk szegényebbek.

Már a Márton-napi libapecsenye fogyasztásának szokását is kevesen őrzik, nem is csoda, hiszen alig lehet libát találni. Ezt már csak azok élvezhetik, akik mindezen körülmények ellenére veszik a fáradságot, és libát nevelnek maguk és a családjuk részére. Pedig aki a libapecsenyét egyszer megkóstolja…

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..