Lehűtve

Lehűtve

Április elején éreztem először a nyár illatát a levegőben. Májusra aztán megjelent a földieper, és cseresznye pöttyözte be a fákat. Tombolt a hőség, strandra jártam, és leégtem a napon.

Mondhatnám, igazi nyár volt, csak éppen májusban. A lelkem pihenni vágyott már, sós fuvallatot hozott felém a szél, azt sem tudom, honnan. Már éppen kezdtem volna belemerülni a június felhőtlen hangulatába, amikor egyszer csak elborult az ég, és azóta sem hajlandó tartósan kiderülni.

Ahogy a felhők megjelentek, mintha egy láthatatlan kéz engem is visszarántott volna a valóságba, ahonnan néhány héttel ezelőtt úgy távoztam, hogy akkor most szeptemberig ne is számítson rám, nem vagyok idehaza. És amíg odakint szakad az eső, illetve villámlik, én idebent megint a legújabb híreket olvasom az üzemanyag árának emelkedéséről és arról, hogy emiatt várhatóan minden más is megdrágul majd. Az emberek tiltakoznak, de valahogy nem jól: egymásnak tesznek keresztbe, feltartják a forgalmat, az üzenetük pedig nem jut el azokhoz, akikhez kellene.

A középiskolai iratkozásról szóló tudósítások arra mutatnak rá, hogy a gyerekek többsége immár az alapján választ, hogy külföldön vajon tud-e majd érvényesülni a megszerzett oklevéllel. Ha pedig csak a helyi híreket nézem, akkor sem jobb a helyzet: Szabadka központjában továbbra is nap mint nap szakítják le a nyakláncokat, illetve tépik ki az emberek — főként az idős asszonyok — kezéből a szatyrot, és senki sem tehet semmit. Arról nem is beszélve, hogy most, a XXI. században még mindig ott tartunk, hogy a háziállatok nem kívánt szaporulatától egyesek úgy szabadulnak meg, hogy egyszerűen dobozba rakják a kölyköket, és kiteszik őket egy forgalmas helyre. Aztán pedig mindenki arról panaszkodik, hogy a város tele van kutya- és macskakölykökkel, kóbor állatokkal.

Tehát volna miről írnom. De van-e értelme? Amíg a gondolkodásunkat nem „állítjuk át”, amíg kollektív struccpolitikát folytatunk, addig nincs megoldás. Hogy mit kellene tenni? Nem az én feladatom, hogy tudjam, viszont abban biztos vagyok, hogy egyedül nem is érnék el semmit. Kiabálhatnék feleslegesen, és közben hihetném, hogy megváltom a világot, ám a hátam mögött kiröhögnének. Amíg a körülöttem mozgó társadalom nem lép olyan irányba, amelyhez már magam is bátran csatlakoznék, addig én is homokba dugom a fejem, és csak remélni tudom, hogy ha egyszer kihúzom, akkor a most is felettünk gomolygó felhők helyett csak a nap süt majd ránk újra.

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Heti Jegyzet rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Lehűtve
Heti Jegyzet
Facebook

Támogatóink