Vekerdy Tamás

Jóllehet minden megváltozott körülöttünk, az állami iskolák mégis - már mintegy 80 éve - ugyanazt a rideg, szürke, poroszos tanítási rendszert alkalmazzák, s az emberiség egyre növekvő tudásanyagát ,,tölcséren keresztül' igyekeznek a diákok fejébe önteni. Felmérések sokasága bizonyítja viszont, hogy öt év alatt a megtanult anyagnak a 75 százalékát egy eminens is elfelejti, főként, ha nincs szüksége rá munkája végzése során. Ezt felismerve, Magyarországon egyre nő a civil szervezetek által alapított alternatív iskolák száma, melyeknek fő elve a gyermekközpontúság, az egyénre szabott nevelés és oktatás, az oldott, felszabadult légkör megteremtése, miközben a pedagógusok arra koncentrálnak, hogy diákjaikból - legjobb képességeik fejlesztésével - a lehető legtöbbet kihozzák. A kiváló gyermekpszichológussal, a magyarországi Waldorf Tanítóképző alapító tagjával - Vekery Tamással - nemrégi szabadkai előadása kapcsán beszélgettünk el a családot és iskolát érintő időszerű kérdésekről.
- A szülők igen-igen félre vannak vezetve Magyarországon, és azt hiszem, itt is. Mert egyre csak azt hallják, hogy teljesítménycentrikus világban élünk, a különféle képességek fejlesztését nem lehet elég korán elkezdeni. Ez nagy butaság. Mert nem az lesz zseniális topmenedzser, akit már az óvodában topmenedzser-képzésben részesítettek (,,van-e nálatok idegen nyelv? van-e nálatok komputerszoba? befizetem a gyerekemet karatéra, lovaglásra, úszásra... stb.) Elmennek a szülők az óvodába, ,,kikapkodják a gyereket a szabad játékból, és súlyosan neurotizálják... Már Karácsonyi Sándor megmondta a két háború között, hogy az lesz többé-kevésbé egészséges felnőtt, aki megélhette a kisgyermekkort szabad játékkal, mindennapos mesével, spontán utánzással, majd a kisiskolás, a kölyök- és a kamaszkort a maga élettani lustaságával, ábrándozásával... Ráadásul tudjuk azt is, hogy minél tovább tartjuk a gyereket az életkorának megfelelő körülmények között, annál jobban fog majd a későbbi nehéz körülményekben teljesíteni.
Az életben való helytálláshoz, érvényesüléshez döntő mértékben nem az értelmi, hanem az érzelmi intelligencia járul hozzá. Attól függ minden.
* Mit értünk érzelmi intelligencián?
- Azt például, hogy kibírom önmagamat. Nem vagyok magamtól depressziós. Kibírom a családomat, szüleimet, gyerekemet, férjemet, feleségemet, a munkatársaimat... Mert decentrálok. Feladom azt a helyzetet, hogy én vagyok a világ központja, és a másik ember szemén keresztül vizsgálom meg önmagamat, empátiával, beleérző képességgel rájövök, hogy ő mit érez, hogyan lát engem, milyennek képzeli a világot.
* Hogyan fejleszthető az érzelmi intelligencia?
- Természetesen a családban gyökeredzik, a család kell hogy megadja. Fontosabbat nem adhat a család mint érzelmi biztonságot. Már a magzati kortól el kell kezdeni a gyerekkel úgy törődni, hogy érezze, szeretjük őt, feltétel nélkül, mellette állunk, bármi történjék is, játsszunk, bolondozzunk vele, dögönyözzük, ugrassuk... Ez a fontos, és nem az, hogy ,,fejlesszük és korrigáljuk lépten-nyomon. Sőt ez utóbbi kimondottan káros. Pl. ha javítgatom a beszédét, rosszabbul fog beszélni, és még jó, ha nem kezd el dadogni. A gyerek spontán módon sajátítja el az anyanyelvét a legkönnyebben, hallván a környezetétől. Az óvodának pedig egyetlen feladata van, az, hogy megteremtse számára a megfelelő körülményeket: a szabad játékot. És nem a ,,fejlesztő játékot, a ,,játékos tanulás-t. A felnőtt csak álmában olyan szabad, mint a gyerek a szabad játékban, amikor a világtól nyert tagolatlan benyomásokat és a saját belső világából nyert tagolatlan benyomásokat újratagolja. A mese zseniális dolog. A mesehallgató kisgyermek belső képet készít, felhúzza a hétmérföldes csizmát, átlépi az Üveghegyet, az Óperenciás-tengert... És közben pereg a belső film. De csak akkor, ha nincs külső kép (tévé, videó). Aki mindennap hall mesét, az másfél évvel megelőzi azt a társát a fejlődésben, aki nem részesül ebben az élményben.
* Úgy érzem, nincs nehezebb, kényesebb dolog a nevelésnél...
- Két dolog van, ami egy gyerekkel történhet. Az egyik, hogy - akár szülőként, akár tanárként - ezt mondom: legyél azzá, aki vagy! Hogy ki vagy, nem tudom. Ady Endre írja a Szeretném, ha szeretnének c. versében: ,,Vagyok, mint minden ember: fenség, / Észak-fok, titok, idegenség, / Lidérces, messze fény, / Lidérces, messze fény. És ez nagyon jól megfogalmazott gyermeki kívánság: szeretném, ha szeretnének, de fogadjanak el olyannak, amilyen vagyok. Nem vagyok olyan, mint az apám, az anyám, a testvérem... Én én vagyok. A másik, amikor a szülők és az iskola megmondja, hogy milyen legyen a gyerek. ,,Akkor foglak szeretni, ha ilyen meg ilyen leszel. Ez a legrosszabb, amit tehetek. Hogy valamiféle kollektivista eszme vagy az egoizmusom alapján eldöntöm, mit akarok faragni a gyerekből. Persze, a gyerek fárasztó, kiszívja a vérünket, lerágja a húsunkat, néha ki kell magunkat pihenni tőle, de akkor is nagy élvezet. Leginkább akkor, ha azzá lehet, aki. Ha hagyom azzá lenni. Summerhill írt néhány könyvet arról, hogyan tudta megváltoztatni a legdeviánsabb, legantiszociálisabb gyerekeket is a puszta elfogadással, befogadással. Gondoljunk csak arra, mért kellene egy gyereknek jól felelnie fizikából, kémiából, amikor ő nagyszerűen farag, zseniális táncos vagy nagyszerű üzleti érzéke van.
A háromkötetes új Pedagógiai lexikon elmondja, hogy a kreatív ember divergens gondolkodású. Vagyis egy dologról ezer más jut az eszébe. És mindezt összekapcsolja valahogy. Az iskola viszont nem tud ezzel mit kezdeni. A tehetséges emberek, a nagy tudósok, feltalálók, mind divergens gondolkodásúak. Az iskola tehát nem kér olyan gondolkodást, amivel sokra vihetjük az életben, hanem azt mondja: innen indulsz el, kisfiam, és ezen az egyetlen úton el kell jutnod idáig. Ez az elv a magolóknak való, akik persze tönkreteszik magukat és a gondolkodásukat. Tehát az iskola nem felel meg az élet potens követelményeinek. Az ,,egyformára préselés' a legkényelmesebb számára, ez felel meg a parancsuralmi rendszereknek. Ahol nincs szükség individuumokra. A demokráciák viszont belőlük élnek.
* Úgy látja tehát, hogy életnek és iskolának semmi köze egymáshoz?
- Igen. Az életben való beválás nem korrelál az iskolában való beválással. A mai iskola beteg. Mert nem veszi tekintetbe, melyek a gyermek elemi pszichikai és testi szükségletei.
* Milyen tanácsot adna a szülőknek a gyerekük iskoláztatásával kapcsolatban?
- A szülőnek egy feladata van: amikor a gyermek iskolába lép, álljon mögötte és mellette. A gyereknek tudnia kell, hogy a szülő minden körülmények között megvédi őt a külvilággal szemben. Ha nem ért vele egyet, azt elrendezik egymás között. De legyen jó otthon lenni. Ne engedjük be az iskolát a családba, mert megmérgezi a légkört, nem fontos az sem, hogy jó tanuló vagy sem a csemeténk. A születési arányszám egyre kisebb, egyre több férőhely lesz majd az iskolákban. Egyébként ha egy országban valóban tanszabadság van, akkor egy olyan gyereket, aki elvégzett egy előző iskolafokozatot - akár elégségessel is -, fel kell(ene) venni a következőre. Kivéve persze az olyan iskolákat, mint a balett vagy a zeneakadémia. A lényeg az, hogy hagyjuk békén a gyerekeinket. És adjunk nekik biztonságot. Legyen jó otthon lenni, ne gyötörjék folyton az iskolával. Megmondhatjuk neki a véleményünket, de érzelmi nyomaték nélkül. S ha jól érzi magát, akkor irányítani sem kell, akkor ő irányítani fogja önmagát. Meg fogja találni, hogy mit akar, mit szeretne és hogyan csinálni.