A főszereplő nem a haldokló seriff vagy a dühös, gyászoló anya, sokkal inkább a Missouri állambeli kisváros, Ebbing és a déli, kisvárosi lélek. A Három óriásplakát Ebbing határában az idei egyik legesélyesebbnek tartott Oscar-jelölt, mely egy vérbeli, tragikomikus haláltánc.

Mert ebben a világban nem szép szavakkal vagy udvariaskodással rendezik le a telekvitát, helyette inkább kiverik egymásból a lelket, és olyan káromkodáshullámot zúdítanak a szomszédra, hogy még a kocsisok is elbújnak szégyenükben. Ez a trailer trash lakópark világa, az amerikai kisváros lelkülete, ahol a két szórakozási lehetőség a kocsma és a tévé, a rasszizmus pedig még mindig olyan, mint a jó napot.

Ebbing határában három plakát jelenik meg egy olyan mellékúton, ahol valójában a helyieken kívül a madár sem jár. A rendőrfőnökön azt kérik számon, hogy miért nincs még egyetlen letartóztatás vagy nyom egy fiatal lány megerőszakolásának és megölésének ügyében. A plakátok több okból is sokkolják a helyieket, illetve rázzák fel az álmos kisváros unatkozó lakosait. Hiszen a seriff jó ember, mindent megtett azért, hogy Mildred Hayes lányának gyilkosát kézre kerítse, viszont egy év alatt nem sok nyom akadt, sőt, a DNS-vizsgálat sem hozott eredményt.

Mindennek már egy éve. Mildred frusztrációja, dühe és tehetetlensége pedig megállíthatatlanul forr. A helyi plakátok kibérlése mellett dönt, melyeken már talán a ’70-es évek vége óta senki sem reklámozott semmit, a helyi reklámügynökség vezetője még csak azt sem tudja, hogy ezek egyáltalán a céghez tartoznak. A vörös alapra nyomtatott üzenetek most mégis éles pengeként hatolnak Ebbing lakosainak szívébe és lelkébe, emlékeztetve őket mindarra, ami miatt talán jogosan érezhetik úgy, hogy városuk egy elkárhozott hely.

Amellett, hogy Bill Willoughby seriff (Woody Harrelson) jó ember, még hasnyálmirigyrákban is szenved, mindenki tudja, hogy ezek már az utolsó hónapjai. Ez csak még jobban felkorbácsolja a felháborodást: Mildredben semmi tisztelet vagy részvét sincs? A nő azonban médiafigyelmet is kap, ezért a haldokló seriffen egyre elviselhetetlenebb a nyomás. Mildred ráadásul azzal vádolja Willoughbyt, hogy „túl elfoglalt a feketék kínzásával”, és nem ér rá a halott lánya ügyével foglalkozni.

A Frances McDormand által egyébként remekül megformált, karcos, férfias és nyers modorú hölgy megszállottjává válik a plakátoknak, semmivel sem lehet eltántorítani attól, hogy akár az idők végezetéig is kint hagyja őket. A rasszizmus kérdése többször is visszatér, a papok pedofíliával való megvádolásától a patriarchális elnyomásig. Mildred például saját fúrójával támad egy fogorvosra — csak azért, mert történetesen a seriff barátja. Ezen a ponton tudatosul bennünk, hogy Mildred nem csupán ösztönözni, esetleg zsarolni akarja a törvényt, hanem erőszakkal, gátlástalanul támad neki bárkinek, aki szembe mer szállni vele, vagy megkérdőjelezi a szándékait.

A film azonban mégsem egy demagóg támadás a rendőrség intézményének korruptsága ellen. Nincs gyanúsított vagy lehetséges elkövető, nincs egyértelmű konklúzió sem. Az alkotás inkább a fent felsorolt gondokon és társadalmi problémákon mereng szüntelenül, Mildred karakterét pedig — bármennyire hősies is — felemészti a lángoló harag és kétségbeesés. A Három óriásplakát Ebbing határában egy pillanatra sem unalmas hullámvasút, hanem nagyszerű színészi alakításokkal, kiszámíthatatlan fordulatokkal, folyamatosan változó szövetségekkel és ellenségekkel átszőtt mozi. Annak külön örültem, hogy Dixon karakterét, vagyis a rasszista, kőbunkó rendőrt az általában kis szerepekben feltűnő Sam Rockwell olyan zseniálisan és meglepően hihetően formálja meg, hogy kétségtelenül neki köszönhetően jegyzem majd meg a mozit.

Miközben nézzük a filmet, egy bosszúsztori körvonalai rajzolódnak majd ki, a látszat azonban csal: érzések, félelmek és a kiábrándultság színkavalkádja mindaz, ami szemünk elé tárul, fekete és fehér nélkül. Valamint az erős és kegyetlenül lesújtani képes nő dicshimnusza is, mely a pillanatnyi hollywoodi erőviszonyokba is tökéletesen beilleszkedik.