A korabeli kritika a szerepeinek kijáró királynői rangra emelte az erdélyi származású, kivételes adottságokkal és lehengerlő, mély orgánummal megáldott művésznőt. Széchenyi István az egyik előadás után páholyában felállva fennhangon ezt mondta: „Laborfalvi sonorus alt hangja a legszebb muzsika, amit hallottam valaha.” Vörösmarty, Bajza, Erdélyi János szóban és írásban egyaránt méltatta a díva alakításait, melyek közül Gertrudis, Volumnia, Stuart Mária, Lady Macbeth, Goneril, Lady Milford vagy Predszlava volt a legkiemelkedőbb.

Laborfalvi Róza szerelme Jókai Mórral a magyar nemzet történelmének legtündöklőbb napján köttetett. Első csókjukat 1848. március 15-én tapssal jutalmazta a telt házas Nemzeti Színház közönsége. Az írófejedelem az előadáson a mellére tűzött kokárdát csak jegygyűrűként emlegette.

Mintha aznap maga a romantikus irodalom írta volna a valóság drámáját: A történet szerint a forradalom hevében a színészek nem tudták végigjátszani az aznapi díszelőadást. A Bánk bán előbb szavalatba, majd énekszóba és szónoklatba csapott át, s a színházban egyre forrongóbbá vált a hangulat, melyet még Petőfinek sem sikerült csillapítania. Jókai igyekezett menteni a helyzetet, a fiatal forradalmár színpadra lépett, hogy megnyugtassa a börtönből kiszabadított Táncsicsot követelő közönséget, ám „kezdő színészként” nem aratott sikert a pódiumon.

Ekkor sietett segítségére a kor ünnepelt dívája, a Gertrudist alakító Laborfalvi Róza. Az ellenállhatatlanul szép színésznő az ifjú író mellére tűzte saját kokárdáját, és ezzel megpecsételődött a két művész sorsa, még abban az évben összeházasodtak. A sokak — köztük leghevesebben Petőfi Sándor — által ellenzett házasság harmincnyolc évig tartott, közös életük során a „világszép Róza” máskor is kimentette férjét az éles helyzetekből, és ennél is többször kapott nyílt színi tapsot az érte rajongó publikumtól.

Az utókor legendacsinálói szeretik azt mesélni, hogy március 15-én az ifjú Jókai első látásra beleszeretett a nála nyolc, némelyek szerint tizenkét évvel idősebb színésznőbe, viszont az, hogy Jókai már korábbról is ismerte Laborfalvit, nem változtat azon, hogy a színésznő és az író egymásra találása a szerelem és a szabadság győzelmének koronája, illetve szimbóluma lett a nemzet legragyogóbb ünnepének történetében.

Kapcsolatuk nemcsak a kezdetekben volt igen viharos, hiszen a hullámok később is újra meg újra felkorbácsolódtak közöttük. Laborfalvi a szabadságharc bukása után féltő aggodalommal bújtatta férjét egy bükki falucskában, majd Pesten is. A rossz nyelvek szerint a féltékeny színésznő ezután már sosem szüntette meg a „szobafogságot”, ebből fakadt a viszálykodás.

Jókait mégis nagyon megrázta felesége elvesztése, akiről így vallott halála után: „A mi életemben sikernek nevezhető, annak legnagyobb részét neki köszönhetem. Nem beszélek életem regényéről, a minek ő volt vezérfénye s azt hálával kell elismernem; a ki elolvassa «Politikai divatok» czímű regényemet, az ott a főalakban sokszor ráösmerhet. Hogy keresett föl bujdosásomban, hogy szabadított meg ezer veszély közül, hogy jött velem fényes életmódból hosszu nyomort, üldözést, halálrettegést viselni a szabadságharcz alatt: ez mind az «embert» illeti csak. De hogy mi befolyást gyakorolt egész irodalmi működésem irányzatára, arról műveimnek egész sorozata beszél. A mi láng van bennök, az az ő szikrájával gyult meg. Egy irónak a kedély az, a mi az eső és napsugár a kertésznek: mesterség, üvegház pótolja mind a kettőt, de a zamatot csak amaz adhatja meg. S ezt a kedélyt köszönhetem ez asszonynak.”