A szemtől szembeni kritikustusán Berényi Emőke és Patócs László vívott szópárbajt Benedek Miklóssal a Nem indul hajó, Barlog Károllyal a Maxim, T. Kiss Tamással pedig A tükörtestvér című kötetéről.
Az est moderátorai azok alapján a szempontok alapján közelítették meg a témát, amelyek a kritikustusákon is visszatérő motívumként merültek fel. Így került szóba egyebek között a nemzedékiség problematikája, az apafigurák megléte, illetve hiánya, vagy a nyelv kérdése.
Annak a tézisnek a boncolgatásakor, hogy nevezhető-e egy nemzedéknek a jelen fiatal írógenerációja, a szerzők rávilágítottak: ez a kérdés bonyolultabb annál, semhogy homogén választ lehessen adni rá. A gyermek- és fiatalkor azonos, de legalábbis hasonló helye és ideje nyilván meghatározó egy nemzedék vonatkozásában, és bizonyára ennek a generációnak is számos kapcsolódási pontját vélhetjük felfedezni, önmagában azonban ez még nem jelenti azt, hogy irodalmi műveik szerves egészet alkotnának, miként az a nemzedékek esetében lenni szokott. Olyan vélemény is elhangzott, hogy erre belülről csupán rábólintani lehet, ahhoz azonban, hogy maga az állítás megszülessen, egy kívülálló véleményére lenne szükség.
Az állítás pedig egy vajdasági magyar irodalommal foglalkozó kritikus, Szarvas Melinda feltevését idézve rögtön el is hangzott. Szerinte a mostani fiatal írógeneráció az a bizonyos háború utáni első nemzedék, amely már nem keresheti a mintáit a Jugoszlávia-mítoszban, és gyermekkorában sem a háborús élmények határozták meg az érdeklődési körét. A Jugoszláv-mítosztól való idegenkedésben a szerzőknek egybehangzó véleményük volt. Mint mondták, a hagyományokhoz való direkt visszanyúlás nem a sajátjuk, bár tény és való, hogy a jugoszláviai magyar irodalom — így vagy úgy — jelen van az alkotásaikban.
A kritikusok vesszőparipájának számító kérdés, hogy vajon első kötetnek számít-e a meghívottak első kötete is, illetve hogy a szerzők egyáltalán figyelembe veszik-e ezt a szempontot vagy a kritikusoktól hallott egyéb bírálatokat, a válasz mindhármuktól egyértelmű nem volt. Elmondásuk szerint a kéziratokat úgy írták meg a fiatal írók, ahogyan nekik tetszett, olyan igények alapján, amelyek az ő ízlésüknek megfelelnek. A válaszokból továbbá az is kiderült, hogy az első kötet szemszögéből való megközelítés nem kedvencük a szerzőknek, ahogyan a továbbiakban tárgyalt apafigurák meglétének, illetve hiányának a boncolgatása sem. Az apafigura mint példakép kérdése a fiúk számára különösen kínosnak bizonyult, senki sem szereti ugyanis, ha annak alapján ítélik meg, hogy kinek a fia — magyarázták —, és azt sem, hogy valakinek végig kell játszania az apafigurát, ha már egyszer úgy döntött, hogy választ magának egyet — önszántából ekkora terhet senki sem vesz magára. A moderátor azonban nem értett egyet ezzel a véleménnyel. Észrevétele szerint Benedek Miklós például már a címben is Domonkos István opusára utal, Barlog Károly és Bencsik Orsolya alkotásain pedig nagyon erősen — már-már közhelyszerűen — érződik a nagy vajdasági szerzők, például Tolnai Ottó hatása. T. Kiss Tamás ebből a szempontból talán kivétel, hiszen az ő szövegeiben nem annyira az apafigurák, mint inkább a fivérek alakja van jelen. Hamar kiderült az is, hogyha az apafigura olykor meg is jelenik a fiatal szerzők műveiben, nem kell meglepődnünk, ha a lázadás szellemében előbb-utóbb rácsapják az ajtót.
A kritikustusáknak ugyancsak visszatérő momentuma volt a nyelv jelensége. Mindhármuk stílusából ugyanis egy sajátságos nyelvhez való viszonyulás olvasható ki. T. Kiss szerint a vajdasági magyar irodalomnak megvan az az előnye, hogy bizonyos mértékben a szerb nyelvet is beemelheti, s ezáltal olyan szavakat, kifejezéseket építhet be a szövegekbe, amelyek csak gazdagítják, színesítik a nyelvezetét. Kötetét a kritikusok Végel László Egy makró emlékiratai című könyvével állították párhuzamba, minthogy mindkét szerző hasonló módon érzett rá generációjának a nyelvére, így valóban hiteles ábrázolást nyújthattak. Barlog Károlynak, amint azt önmaga is vallja, sokkal barátságosabb az előző századok magyar írói nyelvezetéhez való viszonya. Az archaikus kifejezéseket saját szövegeibe is előszeretettel emeli be. Benedek Miklós visszafogott nyelvhasználata az egyszerűségre való törekvését tükrözi — e stílusjegy azért kiemelkedő a költészetében, mert a hétköznapi nyelv használata sokkal nehezebb a lírai művekben. 
Az est záróakkordjaként a szerzők megosztották a publikummal, hogy melyek azok a könyvek, amelyek számukra tízes osztályzatot érdemelnek, és legújabb szövegeikből is felolvastak egy-egy részletet.