Esetenként már túlzottnak érzett érzékenységgel reagálnak a szuverén országok, de a kevésbé szuverének is mindazokra a megnyilvánulásokra, amelyek belügyeiket érintik. Nagy kérdés egyébként, hogy manapság mi is lenne az igazi belügy, hiszen a különféle nemzetközi szervezetek, az egyesülések és szövetségek, a társulások és csoportosulások mellett úgymond független szervezetek is rendre ellenőrzik és minősítik egy-egy ország ténykedését, magatartását, viselkedését... Persze, hogy a berzenkedés és a tiltakozás majdnem kivétel nélkül annak a függvénye, hogy a kifogásokat és rosszallásokat felsorakoztató kívülálló mennyire erős, befolyásos és gazdag. Minél nagyobb a bíráló és a megbírált közötti erőkülönbség, annál satnyább és tartalmatlanabb a szuverenitását féltő fél reagálása. Kekeckedő kivételek természetesen mindig akadnak, de ezek rendre ráfáznak. Ez lenne a dolgok rendje? Kötve hiszem. A világunkat megszabályozó nagy alapelvek köszönő viszonyban sincsenek a mindennapok gyakorlatával, ám ez ellen igen keveset tehetnek a kicsik, a gyengék, a szegények és a tehetetlenek. Egy dolog azonban még ebben a romlott és alamuszi gyakorlatban sem nyert létjogosultságot: közvetlenül és durván beleszólni, beleavatkozni más országok demokratikus választásaiba, majd azt követően a hatalomgyakorló többség kialakításának mikéntjébe. Titokban és mélyen a háttérben lehetséges ugyan a befolyásgyakorlás, de ez már inkább diplomácia, mint nyílt és durva beavatkozás.
Ez a mi szerencsétlen, nyilván jobb sorsra érdemes Szerbiánk azt is megérte, hogy egy kívülálló idegen, erőt és hatalmat semmilyen körülmények között felmutatni nem tudó államféleség, legrangosabb vezetője révén, utasításokat kapjon arra vonatkozóan: kik is alakíthatnak kormányzó többséget a választások után. Mert ha az LDP koalíciós partnerré lép elő, akkor bizony Bosznia-Hercegovina egyik tartományának vezetője elátkozza Szerbia új kormányát, arról nem is beszélve, hogy keményen gyalázni fogja mindazokat, akik összehaverkodtak a nemzetáruló LDP kulcsfiguráival. Igazából eleinte nem is akartam reagálni erre a bohózatba illő dodiki megnyilvánulásra. Elsősorban azért nem, mert biztos voltam benne, hogy a szerbiai politikum vezetői kivétel nélkül elküldik melegebb égtájakra és rendre utasítják, netán gyerekszobába utalják vissza a szuverenitásunkat két lábbal tipró Dodikot. Igen ám, de múlt az idő, és nem hogy egy ejnye-ejnye nem hangzott el Belgrádban, hanem a lehető legalaposabban mérlegelgetni kezdték, hogy ugyan miként is lehetne enyhülésre és megbékélésre bírni Dodik háborgó lelkét. És gyakorlatilag emiatt nincs még Szerbiának kormánya. Ami igen nagy baj, mert egy verébtoppanásnál nagyobb távolság sem választ el bennünket az államcsődtől, a teljes és visszafordíthatatlan összeomlástól. Egyébként is keserves, tehetetlenségtől terhes honi ügyeinkbe belekotnyeleskedett egy idegen, és máris lehetett kifogást és magyarázatot találni az időhúzásra, az állítólag értékes döntéseket megszülő további elmélkedésekre.
Dodik csak faragatlan és neveletlen. Ez nem szép, de bűnnek mégsem mondanám. Az viszont már igenis bűn, hogy honi választott képviselőink ezernyi balgaságot sorakoztatnak fel tehetetlenkedésük igazolására, szinte már leplezetlenül felszínre törő hataloméhségük kielégítésére. Ez igenis bűn. Meg természetesen romlottság is, elvégre a szegénységben és kilátástalanságban egyre jobban elmerülő nép nem a kiválasztottak kalácsért vívott belharcára adott nekik mandátumot, hanem csak és kizárólag a rettenetesen nagy bajba került ország, a megkeveredett és irányt tévesztett szerbiai társadalom helyzetének rendezésére. És ebben a rendezésben kell erősen kételkednem, amikor Dodik rendezgetheti Szerbia legkényesebb belügyeit, alakítgathatja szuverenitásának milyenségét. Ismétlem: a bűnös véletlenül sem Dodik. A bűn és az abnormalitás, pártvezéreink miatt, a mi jussunk és birtokunk.