Az 51 éves Kosztolányi

Esik a hó. Vasárnap délután. Tündéri ,,csendes, édes aranyóra. Egy varázsütésre fehér pompában a kertünk. Tiszta béke. ,,A titkok közt szédülten állok. Nem a valóság, annak égi mása. Ó, drága bátyánk, Kosztolányi! Mint rímeid, kristálytisztán cseng-bong a vidék... Tőlem egy kőhajításnyira a rólad elnevezett utca, amott meg, nem messze ide, Anyikának, Mariskának és Árpád öcséd családjának a ,,napsütéses háza... A puha családi fészek, melynek megépülését -- lélekszipolyozó pluszmunkát vállalva, napi negyven cigaretta ízével a szádban, kattogó, zúgó aggyal magad is segítetted, s amelyben a gégemetszésed előtt, mielőtt magához ölelt volna a ,,tiszta, fényes nagyszerűség -- ,,egészen úgy, mint hajdanába rég volt, / mint az anyám paplanja, az a kék folt,/ mint a vízfesték, mely irkámra szétfolyt - még felkerested a tiéidet.
A levelekért nyúlok, azokért a levelekért, amelyeket özv. Kosztolányi Dezsőné Harmos Ilona adott át a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárának s amelyeket -- az Akadémia engedélyével -- fáradhatatlan Kosztolányi-kutatónk, Dér Zoltán jelentetett meg az Életjel-könyvek sorozatában 1988-ban. Istenem, hogy szerették és segítették egymást, milyen gyengéd odaadással, ezek az emberek! A Šantić utca 20. alatti Kosztolányi ház mostani lakója, dr. Kosztolányi Árpád veje, Teréz (Tücse) nevű lányának az özvegye, Horváth László (a Szabadka-szerte jól ismert optikus, aki a korzón levő, egyetlen látszerészeti boltban dolgozott sokáig) ezt mondja: a Kosztolányiaknak szinte epéjük sem volt. Valahogy mindig mederbe tudták terelni az érzelmeiket. Egyszerűség, szerénység, tapintat, szelídség jellemezte őket, s egyfajta élet iránti alázat, mert költőnkkel együtt mondták: ,,a porban, / hol lelkek és göröngyök közt botoltam, / mégis csak egy nagy ismeretlen Úrnak / vendége voltam'. A kétlakásos házon megkopottan bár, de még mindig ott áll Kosztolányi Árpád rendelőjének a táblája, azé a kis szobácskáé, ahol szinte haláláig fogadta a szegény betegeket a szeretett fivér, ,,ki orvos a vidéken s dolgozik hajnaltól napestig, ,,alázatosan és egyszerűn, aki Palicson, Ludason, majd Kanizsán is rendelt, s vonzotta maga után a klientúrát a kertvárosi házba is. Pénz viszont csak éppen annyi csurrant-csöppent, hogy a három lányát fölnevelje, kiiskoláztassa (Éva ápolónői, Vera pedagógusi, Teréz szintén ápolónői képesítést szerzett) és szárnyára bocsássa. -- Mondogatta is mindig a férjének anyósom, a kereskedő családból származó Kovács Terézia, akinek a természete elütött egy kissé a Kosztolányiak vajszívűségétől, hogy elég lehetne már az ingyen gyógyításból. Mert ha a Panna néninek leharapta a jószág a kézfejét, s nem volt pénze más orvosra, jött az apósomhoz, tudta, hogy ingyért is segíteni fog - emlékezik László. A ház 1929-ben épült fel, id. Kosztolányi Árpád halála után, Árpád és Dezső anyagi támogatásával. Amikor ugyanis 21 év elmúltával ki kellett költözniük a Gimnázium szolgálati lakásából, melyet id. K. Árpád mint igazgató kapott, bérházakba kényszerültek, s bizony nem kis pénzt kellett fizetniük bérleti díj címén. Anyika egyetlen vágya volt, hogy végre saját otthonuk legyen, s ne a másét javítgassák folyton se ők, se Árpádék, akik ugyancsak bérben laktak. Természetes volt számukra, hogy Mariska is velük lesz -- akihez Anyika a férje halála után már szinte betegesen ragaszkodott -- meg férjhez menetelük után a két lányuk: a legfiatalabb Teréz (Tücse) és a középső Vera is ugyanabban a házban kapjon helyet. (A legidősebb, Éva lányuk Pesten rakott fészket.) Rendszerint együtt étkezett, szórakozott a család, a nehéz helyzeteket humorral, egymás ugratásával, mókával tudták áthidalni. Laci emlékszik még rá, hogy amikor már sokadszor is krumplipürét evett a konyhaasztalnál, bejött Mariska, s megkérdezte: mit eszel, Lacikám? Zombori túrót, Mariskám! Kérsz belőle? Kérek. És a drága Macsu szó nélkül, mosolyogva ette a krumplit, jóllehet tudta: beugratták.
Amíg Apuska élt, könnyebb volt persze. A nyugdíja kicsi volt ugyan, de magánórákat tartott, s nem szenvedett ínséget a család. A legszebbek akkor is a karácsonyok voltak. Ha tehették, együtt volt mindenki.
Már korán készülődni kezdtek az ünnepre. 1925. december 5-én például ezt írja költő fiának Budapestre Kosztolányi Árpád:
Édes fiam, nov. 25-én és dec. 1-én írt kedves leveleidre válaszolva először is tudatom veled, hogy nagy örömmel olvastuk szerzői ested fényes erkölcsi sikerét, azonban szertnők azt is tudni, hogy valamiféle anyagi haszon is hárult-e abból reád (...) Nagyon örülünk annak is, hogy Ádámka jól tanul és jól is viseli magát az iskolában. Reméljük, otthon is. (...) Édes anyád már pácolja a karácsonyi sonkát és húgoddal együtt új dunnát is varrnak, és töltenek meg pehellyel, hogy karácsonyra 5 dunnánk legyen és így a szent ünnepeken necsak a mi szerető szíveink melegét érezzétek, hanem a dunnáéit is, mert bizony most itt nálunk nagyon hideg van, reggelenként 13 fokra is leszáll a hőmérséklet 0 alá(...) Ma 3 hétre lesz karácsony első napja, tehát -- ha Isten is úgy akarja - még 19-szer kell aludnunk, hogy viszontláthassunk benneteket, úgy olvassuk a napokat, mint a karácsonyt váró gyermekek.
Irjátok meg, mihelyt lehet, hogy mikor érkeztek, hogy tárt karokkal várhassunk benneteket.
Dide válasza, kelt dec. 15-én: ...December 22-én a gyorsvonattal szándékozunk lemenni. Körülbelül egy hétig maradhatunk, ha nem leszünk nagyon a terhetekre. Levélben küldöm a szokott Tintát, azonkívül két Tere-ferét, hogy a karácsonyi számba már most beletördelhessék. Holnap küldöm a karácsonyra szánt Tintát.
Pucikának (dr. Kosztolányi Árpád elsőszülött, Éva lánya - F. Zs. megj.) visszük a könyveket.
Mindnyájatokat csókol
Dide
S a költő visszaérkezése után a Pestről Szabadkára küldött levél:
Édes jó szüleim és testvéreim,
amint tegnapi kártyámon tudattam, pompásan utaztunk hazáig, külön tiszta fülkében, Lacika (Csáth Géza féltestvére) társaságában. Ez az út betetőzése volt annak a kellemes, feledhetetlen karácsonynak, melyet körötökben töltöttünk. A régi boldog karácsonyok fényét leltem meg otthon. Hiába, akárhol járunk, csak ti nálatok van a szeretet igazi pompája, mellyel senkisem versenyezhet. Milyen szép a ti életetek, kik csak a szeretetnek éltek. Még egyszer: köszönjük, ezerszer köszönjük a kedvességeteket, nektek is, Árpi öcsémnek, Terinek is.
Pucika hangja még fülünkben cseng, s próbáljuk utánozni, sikertelenül. Ezt az eleven édes muzsikát nem lehet lekótázni. Jellemezni sem lehet, hogy milyen bájos. Látni kell őt. Irigyellek is benneteket, hogy naponta vele lehettek.
Ádám már a vonatban jóllakott a hazai dolgokkal s itthon este fölbontotta édesanyjával a barackbefőttet is. Veszekedett velünk. Azt mondta, hogy az ő gyomra a nagyanyja konyhájára van berendezve (szóról szóra így). Ma délben pedig a diétás savanyú-tüdőre ugyancsak fintorgatta az orrát. Időbe telik, míg majd hozzászokik a szanatoriumi kosztunkhoz.
Mi ujság otthon? Irjatok minél előbb. Csöndes-e a ház a pesti zajongó kenyérpusztítók után? Nagyapa bevonult-e a ,,tanulva szobába? Árpika gyakran jár-e hozzátok? Ugy folyik-e a ti kedves, megható életetek, mintahogy mi színről-színre láttuk?
Mindnyájan arra kérjük a drága Nagyapát, hogy derüljön fel. Ne akarjon mindenáron beteg lenni, mikor mi és orvosai meg vannak vele elégedve. Ha pedig olykor-olykor elszomorodik, akárcsak legidősebb fia és képzelődik, panaszkodjék Anyikának, mint legidősebb fia tette, mikor ideges volt, vagy írja meg kétségeit versben s az aggodalom nyomban elmúlik. Ez a legjobb orvosság. Probatum est.
Ma postára adtam a Ma Este karácsonyi számát, a Színházi Életet, mely költeményemmel foglalkozik, valamint Arany János kisebb költeményeit, melyeket Nagyapának küldök. Ez a bölcs, nagy költő bizonyára megvigasztalja őt, ha hébe-hóba elborul különben ragyogó kedélye. Az Arany sárkányt nyújtsátok át, üdvözletemmel együtt, házigazdánk feleségének.
Sietek postára adni levelemet, hogy még ma éjjel elmenjen. Két nap múlva újév. Mindnyájatoknak boldog, nagyon boldog újévet. Ha tivoliztok, gondoljatok reánk, kik végtelenül szeretünk benneteket:
Dide
A Tintát mellékelem.