Onnan föntről szemlél most bennünket, mert hát a halott nagy költők hol máshol lehetnének. Azt figyeli, hogy ennyi idő után is szépnek tartjuk-e még, délcegnek, férfiasnak, mert minden bizonnyal ugyanolyan hiú és érzékeny maradt, mint volt életében. Hogy a legnagyobbak közül valónak hisszük-e még, legalább mi itt Szabadkán, a Délvidéken...
Annak, annak, drága Desiré, nyugtatgatjuk, s nyugtatgatjuk magunkat. Mert oly kevesen tudjuk, oly kevesünket érdekel ebben a költészet nélküli korban, hogy mekkora költő, mekkora író szakadt ki közülünk, s műveivel maradt itt mégis mindörökre. A Halotti beszéd, a Hajnali részegség, a Szeptemberi áhítat, a Számadás, a Csáth Gézának, az Életre-halálra, a Pacsirta, az Aranysárkány, az Édes Anna, az Esti Kornél, az Ábácé a nyelvről és lélekről... elorozhatatlanul a miénk.
Pedig mi otthon Csantavéren, a pezsgőkirály és a biatorbágyi rém falujában, aztán meg a szabadkai gimnáziumban, Kosztolányi Dezső gimnáziumában inkább a szilágysági Ady Endre versein és írásain nevelkedtünk, számunkra ő volt a példa: a nagy magyar költő. Már akkor, már ott A föltámadás szomorúsága című versfolyamával birkóztunk-ölelkeztünk -- s csodák csodájára értettük minden sorát: bizonyságtevő, lelkendező-könnyes naplójegyzetek maradtak utána. Persze, azért Szabadka nagy szülöttjét, a poros-boros Bácska költőjét is szerettük, a homo aesteticust, vagy ahogyan első kötetének, a Négy fal közöttnek fenntartásokkal teli, meglehetősen bántó és igazságtalan bírálatában Ady nevezte: az abszolút költőt. Szerettük rólunk (is) szóló nagy regényeiért és verseiért... Még mindig lepke száll át a mocsáron, még mindig álom leng itt, lassú álom... Mérgek és vad álmok igéztek engem az alföldi porban... Anyanyelvféltő nagy írásai, amelyekben inkább az Adyra jellemző hőfokon nyilatkozik meg, s amelyek miatt igazán szerethettük volna, csak a későbbiek során váltak a számunkra hozzáférhetőkké. Mint ahogyan a mostani életünkre, kisebbségi nyomorúságunkra is pontosan ráillő, kitaszítottságunkról és peremre szorulásunkról oly hiteles képet festő nagy verse is, a trianoni tragédia esztendejében született Csáth Gézának című, amelynek idézése, mottóként való felhasználása az elmúlt évtizedekben annyi megpróbáltatást, oly sok galibát okozott e sorok írójának:

Ah jól siess. Szived még egyszer megszakad tán,
ha hosszan bolygasz a cirillbetűs Szabadkán
s nem értenek.

És űznek majd tovább idegen, bús hazádban,
zsákutcán és közön, ideges és hazátlan
kisértetet.

Kosztolányi Dezső nem a múltból: a sivár jelenből s a még sivárabbnak mutatkozó jövőből szól hozzánk. Pontosan, hitelesen. S minden keserűsége, kétségbeesettsége ellenére is tartást adón. Mert ahogy Ottlik Géza írja: ,,Kosztolányi kiegyenesíti a derekunkat: halállal, rombolással, kudarccal, bukással, vereséggel szembenézni, füstbe ment reményekkel békében együtt élni rangot ad a nyomorúságnak, méltóságot a katasztrófának...'
A jelenből szól hozzánk egyik legfontosabb vallomásában is, egy prózaszilánkban, amely által vált igazán a mi költőnkké. (Akik már unják, a közösségüktől, a nemzetüktől elbitangolók most forduljanak félre -- illetve hát süssék le a tekintetüket.)
,,Magyarul. Az a tény, hogy anyanyelvem magyar, és magyarul beszélek, gondolkodom, írok, életem legnagyobb eseménye, melyhez nincs fogható. Nem külsőséges valami, mint a kabátom, még olyan sem, mint a testem. Fontosabb annál is, hogy magas vagyok-e vagy alacsony, erős-e vagy gyönge. Mélyen bennem van, a vérem csöppjeiben, idegeim dúcában, metafizikai rejtélyként. Ebben az egyedülvaló életben csak így nyilatkozhatom meg igazán. Naponta sokszor gondolok erre. Épp annyiszor, mint arra, hogy születtem, élek és meghalok.' (Ábécé a nyelvről és lélekről)
Istenem, ebben a szörnyű korban, amikor divatos írók mindenféle következmény nélkül eldicsekedhetnek vele, hogy már bizony ők nem tudnak mit kezdeni a haza, a nemzet, a közösség, az anyanyelv, a magyarság fogalmával, oly megnyugtató és felemelő érzés Ady Endrét meg Kosztolányi Dezsőt olvasni.
Kiegyenesíti a derekunkat.