Halasi Éva rendkívüli pályafutást tudhat maga mögött. Különféle küzdősportokban ért el nagy sikereket: savatéban kétszeres Európa-bajnok, világbajnoki ezüstérmes, a profik között full contactban Európa-bajnoki címet, majd az idén márciusban az IBF váltósúlyú súlycsoportjában profi ökölvívó világbajnoki címet szerzett, 2012-ben pedig thaiboxban profi világbajnoki címet. Kick-boxban 2012-ben Európa-bajnok, 2009-ben vb-2. volt, világbajnoki címet pedig először 2007-ben, majd másodszor néhány hete, a K1 65 kg-os súlycsoportban nyert. A pályafutását befejező sportolóval a kezdetekről, a legutóbb szerzett világbajnoki címéről és a terveiről beszélgettem.
— Ha azt mondom, hogy két bátyám van, akkor nem kell csodálkozni azon, hogy a küzdősport mellett döntöttem — idézi fel a kezdeteket. — A fiatalabbik bátyámmal kiskoromban folyton verekedtünk. Gyakran mondogatja: ,,Én téged nem vertelek, hanem edzettelek az életre.” Szerettem volna Zentán egy megfelelő klubot találni. Korábban kipróbáltam az úszást, a magasugrást és a gerelyhajítást, de igazából egyik sem ragadott magával. Az asztmám miatt muszáj sportolnom, ezért is írattak be a szüleim úszásra, de az sem kötött le. 2002-ben az egyik barátom szólt, hogy Halász Mihály Zentán nyitott egy aikidólubot. Apukám mindig tiltott a verekedéstől, az aikidó azonban nem küzdő-, hanem önvédelmi sport, beleegyezett tehát abba, hogy beiratkozzam a klubba. A betegségem miatt egyébként sem választhattam volna olyan sportágat, amely nagyon sok futást igényel. Az edzések befejezéseképp mindig küzdöttünk egymással. Az edzőm így vette észre, hogy van tehetségem a verekedéshez, és utánajárt, miképpen alapíthatna egy küzdősportklubot.
• Hogyan emlékszel az első mérkőzésedre?
— Első meccsem egy MMA-párharc (ketrecharc) volt. Azért mentem bele, mert hamarosan kereszteltem a keresztfiamat, de mivel még iskolába jártam, nem volt pénzem ajándékra, ám szerettem volna meglepni egy aranylánccal. Ezért elvállaltam a meccset, mely sajnos orrtöréssel végződött, de legalább összegyűlt a pénz. Később kaptam egy felkérést, hogy szerepeljek a savate (francia boksz) Európa-bajnoki döntőjében. Akkoriban ez nagy vitát gerjesztett, az országos bajnokságon való szereplés nélkül jutottam ki ugyanis egy Eb-döntőre, pedig csak a válogatott tagjai indulhattak volna. Erre úgy kerülhetett sor, hogy annak a lánynak, akinek szerepelnie kellett volna a kontinensviadalon, eltört a lábujja, és a szabályok szerint ilyen esetben más versenyző indulhat helyette. A döntőt Horvátországban vívtam egy horvát nemzetiségű lánnyal. Életem első szorítós fellépésén azonban sajnos vereséget szenvedtem. Ez a tapasztalatlanságom számlájára írható, hiszen később ugyanezt a lányt kétszer is legyőztem, egyszer még a saját városában, Varasdban (Varaždin) is.
• Milyen reményekkel utaztál Dél-Amerikába?
— Szerettem volna megnyerni a versenyt, mivel ez volt életem utolsó kick-boxmérkőzése. Nagyon féltem azonban, nehogy úgy járjak, mint a két évvel ezelőtti vb-n, ahol második lettem, a bírók ugyanis megkárosítottak. A mérkőzés felvétele fent van a világhálón, bárki megnézheti.
Nagyon sok embernek megmutattam már, és arra kértem őket, hogy pártatlanul mondják el véleményüket. Egyértelmű, hogy én voltam a győztes, ezt még ellenfelem is elismerte azzal a gesztusával, amikor a dobogóra vezető úton értetlenkedve széttárta a kezét és megvonta a vállát. Sajnos, ott nem volt lehetőségünk challenge-et kérni és visszanézni a meccset, mint ahogyan ez a birkózásban szokás. Vannak ugyan kivetítők, de még így sem lehet elkerülni a bírói tévedéseket. Emiatt féltem nagyon, valamint utolsó meccs lévén a nyomás is nagy volt rajtam. Most először a bírók ellen is készültünk. Igaz ugyan, hogy a kick-boxban szerepel a boksz szócska, de az ökölvívás technikájával mért ütéseket csak akkor pontozzák, ha a találat nagyon tiszta, s ha a fej teljesen elmozdul. Mi ezt nagyon jól tudtuk, éppen ezért a lábtechnikát részesítettük előnyben. A Tarán készültünk fel a válogatottal, majd két hetet itthon töltöttünk Zentán. Főként a comb– és a láb izmait erősítettük, és ez végül meghozta az eredményt.
• A negyeddöntőben egy oroszt, az elődöntőben egy olaszt, a döntőben pedig a brazil Juliana Werner Aguiart győzted le egyaránt 3 : 0 arányban. A siker még édesebb lehet így, hogy a fináléban a házigazdák versenyzője felett diadalmaskodtál.
— Éppen attól féltem nagyon, hogy újra megkárosítanak. Egész délelőtt sírtam a hotelben, s azért imádkoztam, hogy ha veszítenem kell is, legalább igazságos legyen a végeredmény. Többször a fejemhez vágták már, hogy nem tudok veszíteni. Ez nem igaz. Tudok veszíteni, elfogadom, ha valaki jobb nálam. Savatéban a francia Julie Bartontól háromszor is kikaptam, s fejet hajtok előtte. Ha azonban az ellenfelemet a bírók is hozzásegítik a győzelméhez, az nagyon tud fájni. Az elődöntőben eléggé megsérültem. A döntő előtti este már leguggolni sem bírtam, annyira fájt a jobb térdem, úgy éreztem, mintha kést szúrtak volna bele. El sem tudtam képzelni, hogyan lépek másnap ringbe. A bemelegítés során azonban már nem gondolkodtam rajta, csak az járt a fejemben, hogy ezt a meccset meg kell nyernem, a fájdalmat nem is éreztem. A döntő második menetében viszont a bal sípcsontom sérült meg annyira, hogy már rúgni sem tudtam a fájdalomtól. De nem hagytam magam, ellenfelem kitűnő erőnlétnek örvendett, s ha csak egy kis esélyt adtam volna is neki, biztosan kihasználta volna. Az elődöntőben a lengyel lány végig vezetett a brazil ellen, de az utolsó 15 másodpercben elfogyott az ereje, és ezt ellenfele kíméletlenül ki is használta. Végig csak arra tudtam gondolni, hogy nekem ezt nem szabad megengednem, lábbal végig dolgoznom kell a fájdalom ellenére is. Nagyon nehéz meccs volt, ennyire mozgalmas három menetem talán nem is volt még pályafutásom során.
• Oroszlánszív azonban a fájdalom ellenére is győzedelmeskedett.
— Mindig is szerettem volna egy olyan becenevet, mint amilyen a híres ökölvívóknak van. Nem vagyok agresszív típus, inkább a küzdőképesség jellemző rám. Még ha nem volt is sok esélyem a győzelemre, akkor sem adtam fel soha.
• Milyen érzés volt a világbajnoki dobogó tetején állni?
— Nagyon boldog voltam, de egyúttal búcsúztam is a szorítótól, a versenyektől... Egész pályafutásom lepörgött a szemem előtt, s az járt a fejemben, hogy valóban ez volt az utolsó meccsem. Meghatódva gondoltam vissza a győzelmeimre, vereségeimre, arra, hogy mennyi mérkőzés van mögöttem. Búcsúztam a versenypályafutásomtól.
• Van-e a környezetedben olyan valaki, aki a nyomdokaidba léphet?
— Talán Kéri Valentina. Nagyon ügyes és ugyanolyan határozott egyéniség, mint én. Nem sokat jártam diszkóba, csak az edzéseknek éltem, s benne is ezt az elhivatottságot látom. Az elszántság nagyon fontos ahhoz, hogy valaki ilyen eredményeket érjen el. Tina is kézilabdázott, focizott, bokszolt korábban, s minden sportot szívvel-lélekkel űzött. Látom a szemében azt a tüzet, azt a győzeleméhséget, amely a jelentős mérkőzések megnyeréséhez szükséges. Ő sem adja fel soha. Ha kap egy-két pofont, akkor azonban elborul az agya, és nekimegy az ellenfélnek. Egyelőre még nincs akkora önfegyelme, hogy ezt a hatalmas agressziót leküzdje magában. Jó az, hogy a tűz ott lobog benne, de gondolkodni is kell, hogy a technikákat alkalmazni tudja. Szerintem ő lesz az utódom, s ezúttal is sok sikert kívánok neki!
• Hogyan tovább? Mivel tölti majd az idejét Halasi Éva a civil életben?
— A párommal januárra tervezzük az esküvőt, nagyon szeretnék családot alapítani. Most ez a cél van az első helyen. Még nem gondolkodom az edzősködésen. Ábrándoztam már arról, hogy főleg nőknek önvédelmet oktassak, egyszerű technikával ugyanis megvédhetjük magunkat. Ez azonban még várat magára. Egyelőre jobban foglalkoztat, hogy milyen lehet este nyolc órakor otthon lenni (eddig ugyanis csak betegség miatt voltam ilyentájt odahaza), milyen együtt vacsorázni, filmet nézni, sétálni. Meg szeretném tudni, milyen is a mindennapi élet edzés nélkül — fejezte be a beszélgetést Halasi Éva, mi pedig mindehhez sok sikert kívánunk neki, és bízunk benne, hogy edzőként még látjuk majd a szorítóban.
Két korábbi küzdelem felvétele: