A rajzás szakaszokra osztható: előrajzásra, főrajzásra, utórajzásra, és mintegy tíz napig tart. A kérészek rajzása meleg, júniusi, szélcsendes estéken a leglátványosabb. Volt olyan év, amikor a rajzás elmaradt. Esős nyarak esetén július elejére tolódhat.

A kérészünk védett természeti érték, 2020-ban hungarikummá nyilvánították. Egyedülálló Európában, de a nagyvilágban is. A nép nyelve nevezte el a kérészek táncát tiszavirágzásnak, és a folyó mentén az érdeklődők nagy tömegét csalja ki a Tisza-partra. Érdekességként említjük meg, hogy az esemény a Tisza déli szakaszáról, tehát innen, Vajdaságból indul, és halad a folyásiránnyal szemben észak felé, majd a Körösökön, a Berettyón és a Rábán is észlelhető.

Tiszavirágzáskor először a hímek élednek meg, a nőstények később követik őket. A hímek másodpercek alatt megtermékenyítik a nőivarú egyedeket, majd azok a folyó közepén szórják el a petéiket. A nőstény kérészek 7–8000 petét raknak le a víz felszínére, melyek később a vízfenékre süllyedve kezdik meg kérészlárvaéletüket. Szintén különlegesség, hogy a lárvák fejlődési ideje három-négy évig is eltarthat.

Egy kis biológia. Méretük a következő: testhosszuk a 40 mm-t, szárnyfesztávolságuk pedig a 80 mm-t is elérheti. Karcsú, törékeny testalkatú, gyengén repülő rovarok. Két pár hártyás szárnyuk dúsan erezett, nyugalmi állapotban függőlegesen a test felett áll; a hátulsó szárnypár néha hiányzik. A kifejlett kérészek nem táplálkoznak, ezért szájszerveik csökevényesek. Csápjuk rövid. Összetett szemük fejlett, néha kettéosztott. Potrohuk két hosszú, fonálszerű fartoldalékban végződik, gyakran szintén hosszú végfonaluk is van.

Lárváik a vízben élnek, az iszapban ásnak, úsznak, vagy köveken kapaszkodnak. Élő vagy elhalt növényi részekkel táplálkoznak, de ragadozó fajok is vannak. A vizet elhagyó lárva először szubimágóvá vedlik, mely szárnyas, de még nem ivarérett, majd újabb vedléssel válik ivaréretté. A kérészek az egyedüli rovarok, melyek röpképes állapotban is vedlenek. Az imágók nagyon rövid életűek, egyetlen tevékenységük a szaporodás. Minden évben egyszer, összehangolt módon, ugyanazon a napon a lárvák felbukkannak a folyó medréből, és hirtelen átváltozva (5—10 perc) élik le néhány órás felnőttéletüket. A tiszaviráglárva testfelépítésében a repülőizmok, az ivarszervek és egyéb redukciós jelenségek kivételével semmi lényeges változás nem történik.

A beszámolók szerint vannak napok és folyószakaszok, ahol „csak” néhány száz példány röpköd a víz felett, más időben és helyszínen viszont úgy tűnik, mintha tiszavirágszőnyeget terítettek volna a folyóra. Három szakaszban történik a rajzás. Az előrajzás alkalmával csak százával repülnek az állatok. A leglátványosabb főrajzás során milliónyi kérész látható a víz felett. Az utórajzáskor már csak néhány tucatnyi röpképes imágóval találkozhat a megfigyelő. A hímek röviddel a párzás után elpusztulnak, a nőstények pedig a folyó felett repülve megkezdik az utolsó repülésüket, melyet a végkimerülésig folytatnak. Ennek az a célja, hogy a vízbe kerülő, megtermékenyült peték azon a helyen érjék el a meder fenekét, ahol korábban az éppen rajzó kérészgeneráció is sikeresen kifejlődhetett. A folyó felett 5—10 méteres magasságban repülnek a folyásiránnyal szemben, majd néhány kilométer után leereszkednek, és a víz felszínére rakják a megtermékenyített petéiket, majd ők is elpusztulnak, akár a hímek.

A peték lencsealakúak, fajsúlyuk a vízénél nagyobb, ezért gyorsan lesüllyednek, az áramló víz elsodorja őket a nőstények származási telepeihez, majd a folyó fenekén beágyazódnak az agyagos mederbe. Miután a lárvák kikeltek a petékből, belefúrják magukat a partoldalba.

Rajzáskor a kérészek lárváit már a mederben, a vájataik szájánál békák várják türelmetlenül, de lesben állnak a ragadozó halak is. A balin, a harcsa, de még a jámbor keszegfélék is a lehullott kérészek tetemét keresik. A vízfelszínre bukkanásukkor pedig sokan a vízimadarak lakomájává válnak. Ilyenkor a Tisza minden élőlénye az elhalt kérészekkel táplálkozik. A horgászok szemszögéből ez idő tájt értelmetlen minden próbálkozás más csalival.

Ahogy említettük, a tiszavirág európai és világszinten is jelentős természeti örökségünk, bioindikátorként jelzi az alföldi folyók vízminőségének változását, ökológiai viszonyainak minőségét. A 2000-ben történt tiszai ciánszennyezés óriási károkat okozott a Tisza ökoszisztémájába bekerült, a hordalékban lerakódott nehézfémek miatt. Az ökoszisztéma állapotának egyik szimbolikus jelzője volt a tiszavirág túlélése.

Mindez továbbra is azt bizonyítja, hogy a folyó él, és az itt található élettér megfelelő környezetet nyújt minden növény és élőlény számára. Bízunk benne, hogy a közeljövőben még sokszor láthatjuk a tiszavirágzást, gyönyörködve a kérészek táncában.