Ha szeretjük az óriásmajmot, és elmegyünk megnézni a moziba, akkor valószínűleg nem egy mély, többrétegű drámát várunk. Azt is megkockáztatom, hogy kiegyezünk majd egy Laurence Olivier-énél valamivel gyengébb színészi teljesítménnyel is.

A Kong: Koponya-sziget egy tipikus pop-corn mozi: dübörgő és zajos látványorgia. A sztori háttérdíszleteként felhasznált vietnami háború viszont annál eredetibb ötlet volt. 1973-ban járunk, lassan véget ér a XX. század egyik legellentmondásosabb konfliktusa. A hadsereg kiábrándult, a tömegek egyre jobban követelik a békét. Kutatók, katonák és néhány titokzatos figura a Koponya-sziget felé tart, hogy feltárják annak titkait: itt találkoznak minden szörnyfilm legszörnyűségesebb szörnyével, King Konggal.

Az emberszabásúak gigantikus uralkodóját mintegy nyolcvan évvel ezelőtt Merian C. Cooper álmodta meg, az eredeti film rendezője. A Warner Stúdió eredetileg nem egy ilyen történetet képzelt el, amikor felkereste az új Kong-film direktorát, Jordan Vogt-Robertset: egy 1917-ben játszódó előzményfilmmel indult volna az újragondolt King Kong-sorozat kezdődarabja. Vogt-Roberts viszont nem osztozott a lelkesedésben. Azt mondta, eredetibb forgatókönyv kellene, és a mozinézők számára nem lenne érdekes egy, az első világháború végén játszódó szörnyfilm. Nem tudhatjuk biztosan, mi lett volna, ha a Warner kötötte volna az ebet (majmot) a karóhoz, az azonban bizonyos, hogy az új filmre hosszú sorokban állnak a nézők a mozipénztáraknál.

A rendező ötlete volt, hogy a történet egy olyan időszakban játszódjon, amelyben szörnyfilm még aligha játszódott: a vietnami háborúban. Ez a koncepció abszolút eredeti, és a King Kong mostani epizódja egy kissé hajaz Francis Ford Coppola legendás alkotására, az Apokalipszis most!-ra. Ez pedig nagyon jót tesz neki. Emellett még számos utalást és fejbólintást találunk a filmben A szakasz felé is. Mégsem kell túlságosan sokat várni tőle, Samuel L. Jackson nélkül viszont sokkal középszerűbb lett volna. Packard ezredes figurája vicces karikatúra, melyet egyszer komolyan veszünk, máskor pedig röhögünk rajta. Ettől működik. A katonák névtelen egyenruhások, Tim Hiddleston, Tian Jing és Brie Larson pedig kellő hanyagsággal álltak hozzá egysíkú szerepükhöz.

A sors nemcsak óriásmajmokkal, de egyéb rémségekkel is összehozza hőseinket. Vannak itt karmok, vérszomjas fogazatok, csúszómászók és még sok-sok olyan lény, amely megtizedeli a kutatócsapatot. Ezek a szörnyek teszik igazán ijesztővé a mozit. Nem gondolnám, hogy a tizenhárom éven felülieknek szóló besorolás elégséges. King Kong néha megjelenik, majd eltűnik, sokkal inkább mellékszereplő. A vele és a főszereplőkkel harcoló szörnyetegek teremtik meg a valódi borzongást. Brie Larson lehet, hogy igyekezett, de nem sikerült felülmúlnia a híres elődeit. A forgatókönyvíró és rendező valószínűleg nem is akarta erőltetni a klasszikus vonalat, maradt hát a jelzésérték, és az újabb fejbólintás az eredeti tiszteletére.

A Kong: Koponya-sziget végén persze nem marad el az összecsapás, mely látványos és egy kissé szürreális is ugyan, de mégsem tud egyedit nyújtani. A koreográfiája középszerű, de vizuálisan mindenképpen lenyűgöző. Vogt-Roberts filmje a tengerentúlon és Magyarországon is nagy siker lett, a kritikusok véleménye pedig elsősorban azért oszlik meg, mert jó néhány filmszakértő úgy érezte, King Kong karakterének, azaz Hollywood szörnykirályának meg kellett volna adni a neki járó tiszteletet. Mindezek után felesleges hozzátenni, hogy ne várjunk klasszikus King Kong-mozit: az új film inkább egy freakshow, melyben díszletként az óriásmajom is ott van. Egyszer megnézős közönségfilm, mely szerencsére nem is kívánja túlságosan komolyan venni magát. A valódi dráma talán a folytatásokban lesz.

Nyitókép: vox.com