Tetszetős, bár komoly küllemű könyvet tartok a kezemben. Olyant, amit jó kézbe venni, és jó lapozgatni is. Zsebkönyv alakú, nem túl vaskos, alig hihető, hogy 320 oldalból áll. Elefántcsont színű, merített lapjai tetszetősen simulnak egymásra, vulkánfiber kötésének fekete színe is valami ünnepélyes komolyságot áraszt, akárcsak a fedőlapon látható fénykép: egy harminc év körüli, elegánsan öltözött, nyakkendős fiatalember sötét ruhában, fehér inggallérral, szürke kalappal. Szája szólásra nyílik, nagy, kifejező, mélytüzű szemei kissé szomorúan, aggodalmasan tekintenek a világba, nem a könyvet a kezében tartó olvasóra néznek, hanem jóval messzebb, talán mindenkire, a még meg sem születettekre is.
Nem kell elolvasnom a könyv írójának a nevét: igen, ez Koncz Pista, az iskolatárs, a jó barát, a keveset megszólaló, de akkor annál többet, tartalmasabbat mondó költő, a köztiszteletben álló magyarkanizsai jogász, ügyvéd. S a kezemben tartogatott, simogatott kötet az ő Összegyűjtött versei...
Olvasgatom ezeket a verseket, s eszembe jut az Ellenmáglya c. kötet, amelynek egy példányát még a saját kezével dedikálta nekem a következő szavakkal: ,,Szloboda Jánosnak szeretettel, barátsággal és kissé szorongva: ő tanúja annak, hogy úgy 35 évvel ezelőtt milyen balgán is hitt a költő -- talán saját erejében és ígéreteiben. Mégis ma -- hit, erő és ígéret híján -- azt hiszem, hogy a 35 évvel ezelőtti dőre akarások igazibbak, szebbek és többek lehettek, mint a ma díjazott keserűségei -- keservei.
Kanizsa, 1988. június 11-én Koncz István"
E sorok olvastán feljajdul bennem a kérdés: micsoda agyafúrt poklokon kellett keresztülgázolnia Koncz Pistának, ennek az élete végéig lelkes gyerekembernek a neki megadatott 60 éven át, hogy hátrahagyhassa nekünk, olvasóinak ezt az életében kiadott két verseskötetet, a bennük kinyomtatott 104, a folyóiratokban, napi- és hetilapokban napvilágot látott 58 és a hagyatékban fönnmaradt további 53 verset és verstöredéket?! Életmű ez, vagy csupán torzó? Erről döntsenek mások, nálam hivatottabbak, akik tulajdonképpen már döntöttek is, amikor mint az irodalom és irodalomkritika legjelesebb délvidéki képviselői: Ács Károly, Bányai János, Bori Imre, Bosnyák István, Burány Nándor, Danyi Magdolna, Dér Magdolna, Dér Zoltán, Podolszki József, Szeli István, Tolnai Ottó, Utasi Csaba, Vajda Gábor és Végel László egyöntetűen úgy nyilatkoztak, hogy Koncz Istvánnak a Délvidék legjelesebb magyar költői között, a vajdasági magyar Parnasszuson van a helye. Nekem, a hajdani -- mondhatnám: gyermekkori -- barátnak már csak az elfogultság vádjának elkerülése végett sem lehet más a feladatom, mint hogy a már életében és korai halála után kialakult alkotói arcképéhez hozzátegyek még néhány intim, emberi vonást személyes kapcsolatunk palettájáról.
Ismeretségünk a zentai gimnáziumban kezdődött, ahol a nálam három évvel fiatalabb Koncz Pistának önképzőköri vezetője lehettem, mint ahogy négy évvel korábban Bori Imre az enyém volt. Önképzőkörünknek saját folyóirata is megjelent Életünk címen, amely Pista barátomnak néhány sikerült novelláját is közölte. A diáklap sajnos három szám után kimúlt, részben anyagi okokból, részben pedig a helyi belügyi szervek nem éppen diszkrét beavatkozása folytán, ami azzal járt, hogy a szerkesztőség néhány tagját rendőrileg előállították, és a kihallgatás folyamán a tévedésből helyettem bevitt névrokonom (ma már nyugalmazott nőgyógyász szakorvos) két akkora pofont kapott, hogy válogatott birkózó létére is kinyúlt, mint a colstok. Később kiderült, hogy az első betűtől az utolsóig magyar nyelven készült lap semmi államellenes dolgot sem tartalmaz, de hát a magyarul egy szót sem értő milícia-parancsnok ezt ugyan honnan tudhatta volna? Bár az is lehet, hogy maga az engedély nélküli magyar diáklap már maga is a törvény megszegését jelentette abban a mélységesen demokratikus államban.
Mi mindenesetre sürgősen illegalitásba vonultunk, ami azt jelentette, hogy hat iskolatárs: Dobos Jancsi, Kanyó Laci és Koncz Pista Magyarkanizsáról, Juhász Miska Csókáról, valamint Volland Laci és jómagam mint zentaiak hetenként egyszer összejöttünk felváltva Konczék Árpád utcai diáktanyáján vagy minálunk, a két sarokkal arrébb levő Tópart utcai házunkban. Elbeszélgettünk, felolvastuk és megbíráltuk ,,műveinket” (Koncz Pista meglehetősen jó prózát írt, én annál rosszabb verseket), és -- ha volt rá költség -- hatan megittunk egy liter jó házi bort, ha nem volt pénzünk, akkor vagy fél liter istentelenül rossz cikóriakávét.
Utolsó közös vakációnkat ifjúsági munkatáborban töltöttük a svetozarevói (ma: Jagodina) kábelgyár építésén, amire úgy vettek rá bennünket, hogy a mindenki által kedvelt Jóska bácsi, a pedellus vállalta a brigádszakács megtisztelő feladatát. A szép környezetben, a Morava bájos völgyében jól eltelt az egy hónap, szabad időnkben a hegyeket jártuk vagy fürödtünk, éjszakánként hosszú beszélgetéseket folytattunk a világ jelentős dolgairól, amíg csak szobatársaink -- rendszerint elkeseredett párnacsata után -- rá nem kényszerítettek bennünket az alvásra. Itt történt életem egyetlen konfliktusa szegény Koncz Pistával: egyszer ebéd közben úgy felbosszantott, hogy a fejére öntöttem egy nagy tányér káposztát főtt birkahússal, pedig ez utóbbit nagyon nem szerette. A harag azonban nem volt hosszan tartó, a nyár hátralevő részét már említett csókai és zentai barátommal együtt Magyarkanizsán töltöttük a legnagyobb egyetértésben.
A baráti viszony az egyetemistaévek után is megmaradt, bár a közvetlen találkozások megritkultak. Irodalmi rendezvényeinkre azonban rendszerint Kocz Pista is kapott meghívót, így a 68-as happeningnek is díszvendége volt Tolnai Ottóval együtt, ami aztán jó nagy sajtóbotránnyal ért véget: a zentai közönség konzervatív része túl merésznek találta az ott elhangzott szövegeket. Persze, nem Koncz Pistáét. Azt meg sem értették.
Annál érthetőbbek voltak a bíróságon védőügyvédként elmondott szövegei. Ezen a téren azonban nem vagyok szakértő, bár két emlékezetes és sikeres ügyéről magam is tudok. Az egyik Vicei Károly verbális vétség ügyében megrendezett második, felmentéssel zárult ,,kirakatpere” volt, amelyen magam is jelen voltam, persze, csak a közönség soraiban. Mondhatom, nagy élmény volt hallgatni a vád és a védelem kemény replikáit, a rendőrség által ,,beidomított” tucatnyi hamis tanú, de főleg a vádat képviselő ügyésznek a megszégyenülését. S mindehhez a védelmet képviselő Srða Popoviæ mellett Koncz István is igencsak hozzájárult, amikor bebizonyította, hogy a vád tanúinak nagyobb része nem is érti a rendőrségen nekik lediktált és velük aláíratott terhelő vallomásokat. Így az ügy a vádlott felmentésével ért véget -- a politikai pörök történetében meglehetősen rendhagyó módon. A híres belgrádi sztárügyvéd Poslednja instanca (Utolsó instancia) címen megjelent művének III. kötetében meg is emlékezik az esetről (nem kisebb személyiség, mint Milovan Ðilas bevezető ismertetésével), de a védelem másik oszlopáról, Koncz Istvánról sajnos megfeledkezik. Korrigáljuk hát ki ezúttal ezt a kis emlékezetkihagyást!
A másik, kevésbé fontos ügyről azért tudok, mert az alperes zentai ismerősömnek magam ajánlottam az ügyvéd urat, minthogy az illető Magyarkanizsa területén volt részese és részben okozója egy közúti balesetnek. Nevezetesen a kanizsai vasútállomás előtt elütött egy ittas embert, aki kerékpárját tolta át az úttesten anélkül, hogy figyelembe vette volna a megengedettnél talán valamivel nagyobb sebességgel közeledő személygépkocsit. A baleset egy lábtöréssel és a kerékpár totálkárossá válásával végződött, a gépkocsinak és utasainak szerencsére nem történt komolyabb bajuk. AZ ügyvéd úr barátságosan fogadott bennünket, és igyekezett megnyugtatni alaposan begyulladt fiatal ismerősömet, aki alig tudta elmondani, hogy hogyan és miként játszódott le az eset. Jómagam a tényállás ismeretében, talán egy kissé fontoskodva megjegyeztem: ,,Azt ne felejtsd el, hogy akit elgázoltak, az az ember tökrészeg volt!” Pista barátom, aki akkoriban már maga sem volt valami nagy ellensége a szesznek, kissé szemrehányóan emelte rám nagy, barna szemeit, és csendesen csak ennyit jegyzett meg: ,,Azért azokat sem szabad eltaposni!”
Ekkor találkoztam vele utoljára.