A felhívás célja, hogy a részvevőkben erősítsék a nemzettudatot, elmélyítsék a szülőföld iránti szeretetet és fejlesszék az anyanyelvi képességet. A díjkiosztó ünnepséget, a hagyományokhoz híven, az idén is Budán, a Magyarság Házában tartották meg.

A zentai Emlékiskola diákjai először vettek részt a pályázaton, és nagyon szép eredményt értek el. Kormányos Katona Gyöngyi magyar nyelv és irodalom szakos tanár kilenc felsős tanuló munkáját juttatta el a szervezőkhöz. Hárman dicséretet kaptak, hárman — Beszédes Sára, Zsoldos Kristóf és Horváth Ervin — különdíjat érdemeltek ki, Terhes Virág hetedik osztályos tanuló pedig az egyik első díjat hozta haza.

— A kiírásra Vajdaságból küldték a legtöbb alkotást, a zentaiak mellett a horgosi és a magyarkanizsai általános iskolából, valamint Topolyáról és Kúláról is voltak jelentkezők — mondta Kormányos Katona Gyöngyi, és azt is hozzátette, büszkék lehetünk, mert a kiosztott hat első díjból négy a Délvidékre került.

Kormányos Katona Gyöngyi tanárnő és a díjazottak: Horváth Ervin, Zsoldos Kristóf, Terhes Virág és Beszédes Sára

— Az előre megadott témák a szülőföldről, az otthonról, a megmaradásról, az összetartozásról szóltak, valamint a nagy háborúk emlékeiről a családban. Mi elsősorban a szülőföld és az otthon témáját választottuk, valamint felhasználtuk azt a tényt, hogy a közelmúlt eseményei, a délszláv háború történései még elevenen élnek ezeknek a gyerekeknek a szüleiben, nagyszüleiben. A feladat nem volt egyszerű, hiszen hiteles adatközlőket kellett keresni, és kutatómunkára is szükség volt. A pályázók előbb vázlatot készítettek, átnéztük, megvitattuk, további útmutatást adtunk a munkához, majd véglegesítettük a pályaműveket. Úgy vélem, valamennyien őszintén és szeretettel írtak a választott témáról. Nagyon örülök, hogy vannak még vállalkozó szellemű diákok, akik nem sajnálják az időt a tanagyagon kívüli feladatokra sem — mondta a tanárnő.

— Én arról írtam, hogy a családom hogyan élte át a háborús időszakot. Sok családtagomat kikérdeztem, de elsősorban a nagybátyámat, hiszen ő ott volt a katonaságban, és harcolt is. Tudom, hogy a szülei és az anyukám nagyon hiányolták és várták haza, ezért őket is megszólaltattam. Hasonló témával még sohasem találkoztam és foglalkoztam, éppen ezért sok időt fordítottam rá — mondta az első díjas Terhes Virág.

Kormányos Katona Gyöngyi az elhangzottakhoz hozzáfűzte, további terveik is vannak, hiszen a magyar nyelv és irodalom gyönyörű tantárgy, mely rengeteg lehetőséget kínál a diákoknak a megmérettetésre. Számos nyelvtani, helyesírási, irodalmi, versmondó és műveltségi verseny van, kénytelenek mérlegelni és válogatni, hiszen mindegyiken nem tudnak részt venni. A 7—8. osztályosok már ismerik ezeket a versenyeket, de szerencsére az 5.-esek között is sok az érdeklődő, aki szeretné kipróbálni, megmutatni magát.

Hova tűnt a sok virág?

Írta: TERHES Virág (I. díjas munka)

Egyik szombat este leültem a televízió elé, és filmeket keresgéltem. Végül egy háborús film mellett döntöttem, a témája nagyon felkeltette az érdeklődésemet. Mikor véget ért a filmvetítés, néhány kérdés nem hagyott nyugodni, ott motoszkált a fejemben, így hát apukámhoz fordultam segítségért. Megkértem, meséljen nekem a délszláv háborúról.

Először apát — Terhes Endre a neve, és a délszláv háború kitörésének kezdetén 46 éves volt — meglepte a kérésem, de aztán belekezdett a mondandójába. Elmesélte, hogy a délszláv háború a régi Jugoszlávia területén bontakozott ki és folyt az 1990-es évek első felében, mikor én még meg sem születtem, nem is éltem. Jugoszlávia hat köztársaságból és két tartományból állt. Szerbia is tagköztársaságként Jugoszláviához tartozott. A nemzetek közötti viszály indította el a nézeteltérést és a háborút. Ebben az időszakban féltek az emberek attól, hogy a férfiakat besorozzák katonának, ezért sokan külföldre menekültek. Mikor megszólaltak a szirénák, mindenki beszaladt a házába, behúzták a függönyöket, besötétítettek, mert jöttek a repülők és velük együtt a bombázások. A háború alatt nagy volt a szegénység és a nincstelenség. A boltokban alig volt áru. Az emberek kígyózó sorban álltak kenyérért, cukorért, lisztért, tejért. Az üzemanyagot külföldről csempészték országunkba a határon át, és általános gyógyszerhiány volt. Áram és víz sem volt gyakran. Olyan kevés fizetést osztottak a munkahelyeken, hogy alig tudtak a pénzen egy vekni kenyeret venni. Mikor véget ért a háború, a túlélők visszatértek a családjukhoz, de ez nem volt ennyire egyszerű. Sok katona testi vagy lelki sérüléssel tért vissza otthonába. A harcteret megjárt emberek emlékezetébe jól bevésődött a szörnyű háború emléke, családok mentek tönkre, hullottak darabjaira a lelki sérülések miatt is. Főleg ott volt nehéz, ahol nem tért vissza a férfi. Nehéz volt az élet a háború alatt és után is. Az itt élő emberek nem bíztak és nem is bíznak egymásban, elidegenültek egymástól, a nemzetek különváltak. Szerbia pedig egyedül maradt. A családomból a két nagybátyám harcolt a katonaság kötelékében. Szerencsére mindketten túlélték. A nagyszüleimnek és a családom többi tagjának is szörnyű megpróbáltatás volt ez az időszak.

Ahogy apa mesélt, teljesen bele tudtam élni magam abba a korba. Elképzeltem, milyen lehetett félelemben és rettegésben élni. Rossz érzés fogott el. Úgy éreztem, valakivel kell még beszélnem a háborúról, mégpedig az egyik nagybátyámmal. A következő héten ellátogattunk hozzájuk, de féltem felhozni a témát, mivel ez egy eléggé érzékeny dolog egy olyan ember számára, aki harcolt, átélte a szörnyűségeket a harcteret megjárva. Végül összeszedve a bátorságom mégiscsak finoman rákérdeztem, milyen volt számára a délszláv háború időszaka. A bácsikám nagyot nyelt, megtelt a szeme könnyel, de nem sírt. Először csak hallgatott, majd lassan, vontatottan megszólalt, és mesélni kezdett.

A története ott kezdődött az 1990-es években, mikor egy délután összeült a család. Csengettek a házuknál. A nagytatám és a nagymamám kinyitották a kaput, két ember állt előttük. Az egyik a nagytatám kezébe nyomott egy papírt, majd elmentek. A nagyszülők azonnal ráébredtek, hogy milyen tartalmú levelet kaptak, hogy mit jelentett az a lap. A nagybátyám a katonasághoz kapott behívót. A családom nagyon szomorú volt, és csak sírtak. A bácsikámnak másnap jelentkeznie kellett a gyűjtőhelyen a város egyik kijelölt részén. Ruhát és fegyvert kaptak a férfiak, majd egy katonai teherautóval elvitték őket a táborba. A nagybátyám nagyon félt és reszketett. Mikor megérkeztek a gyűjtőhelyre a besorozott férfiak, letették a csomagjaikat, és gyakorlatra mentek. Tanultak lőni és küzdeni. Este, mikor véget ért a gyakorlatozás, nem tudtak tisztálkodni, mert nem volt hol. Enni is keveset kaptak a katonák, és a szabad ég alatt aludtak. Ahogy a csillagokat nézte esténként a nagybátyám, elalvás előtt eszébe jutott az ő szeretett családja. A szülei, a testvére és a felesége, aki babát várt. Azon gondolkodott, hogy látja-e őket újra, és hogy egyáltalán miért van ő ott, amikor az nem az ő háborúja. Mi köze van neki az egészhez? Aggódott az otthoniakért. Megfogadta, hogy márpedig ő küzdeni fog a túlélésért. A család várja vissza, és a gyereknek apára is szüksége lesz. Ahogy teltek-múltak a napok, egyre jobban rettegett az igazi harctól, de tudta, hogy előbb vagy utóbb be fog következni, és kivezénylik őket a harctérre.

Egyik reggel azt a parancsot kapták a katonák, hogy viszik őket a csatatérre. A történet e pontján elcsuklott a nagybátyám hangja. Kínos csönd telepedett a szobára. Egy kis idő után folytatta a történetet. Elkezdődött a nagy csata, puskadörrenés és kiáltás hangzott fel. Rettenetes érzés volt bárkit is megölni, hiszen ártatlan áldozatok is meghaltak a háborúban. Sok ismeretlen ember vette körül a bácsikámat, senkiben sem bízhatott. Megtörtént az, amitől a leginkább félt. A bajtársai, akiket megismert a kiképzés ideje alatt, ott haltak meg mellette. A nagybátyám számára borzalmas látvány és érzés volt mindez, mert tehetetlennek érezte magát, hogy nem tudott segíteni a társainak. Este is folyt a harc. A katonák nem láttak rendesen. Rettenetes volt mindenkinek a sötétség. Még enni sem ehettek. A nagybátyám hetekig nem tudott hazajelentkezni, életjelet adni magáról, és az otthoniak kétségbe voltak esve. Az egészben az volt a szerencse, hogy a bácsikám élve hazatért. Otthon nagy volt az öröm, hogy visszatért a családjához. A nagybátyámnak évekig nyugtalan, álmatlan éjszakái voltak. Megjelentek előtte a társai, akiknek végignézte a halálát.

A történet végére megértettem, hogy mennyi minden dőlt össze a háború miatt. Családok, barátok, városok mentek tönkre és életek vesztek oda. Azt viszont nem értem, hogy miért is van szükség erre a rombolásra és öldöklésre. Ezt az egész szörnyűséget egy virággal teli kerthez tudom hasonlítani, melyben több fajta virág pompázott, és reggelre kiirtották őket. Egyre csak azt kérdezem: hova tűnt a sok virág?