Mennyiszer mondtuk ki, mennyiszer hallottuk, de most valahogy odalopakodik a szavak mögé igazi értelmük. Tudtuk, hogy mindez VAN és mindennek a megteremtésén fáradoztunk, hiszen ott voltak a földosztások, amelyeknél a magyarok is kaptak földet, ott van a megszámlálhatatlan iskola, amennyi sohasem volt ezen a vidéken, ott van a nagyszámú magyar a népbizottságokban, ott vannak a vállalatok élén, hogy együtt dolgozzanak és osztozzanak a közös munka eredményén, s ott vannak a magyar színházak, magyar előadások, könyvek, újságok, rádió, most már majd film is. Mind azt mutatta, hogy nálunk a kimondott szónak tartalma van és nem – mint amarra, északra – a szavak csak arra valók, hogy takarják a gondolatot.
De hányan vannak mégis, akikben még él a régi bizalmatlanság. Tamáskodnak és a múlt kerekein forgó agyukban nem ezek a kézzelfogható bizonyítékok födik a szabadság szót, hanem hozzászoktak a cégéres magyarkodáshoz, és csak abban látják értelmét, bizonyítékát annak, hogy szabadon magyarok. Büszkélkedni akarnak, s nem is tudják, hogy ez a nemes és önérzetes szó – büszke – egy rosszillatú szavunknak, a bűznek egyenes leszármazottja, s a dölyfre, gőgre céloz, mely orrunkba csap.
Mi azonban nem hivalkodásra jövünk össze Palicson, s nem akarunk pöffeszkedni senki előtt. Most mégis igazabbnak érezzük a nagy szavak tartalmát, amióta a történelmi adottságok kikényszerítették belőlünk, hogy erőnkön felül alkossunk, többet teremtsünk, mint azelőtt évtizedek alatt, és megálltuk a helyünket, és van már mivel előhozakodnunk az Ünnepi Játékokon. Igazi ünnepnek, az együttélők ünnepének tekinthetjük azt, amikor kiállunk íróinkkal, művészeinkkel, színházainkkal, színjátszó csoportjainkkal, dalárdáinkkal, tánccsoportjainkkal és négy nap szakadatlan vigasságával sarkaljuk magunkat, hogy ne pihenőül keressük a babérokat, hanem elérjük azt, amire roppant közösségünkben valamennyien törekedünk:  igazán élni érdemesebb, műveltebb életet teremtsünk magunk körül magunknak.
A Játékoknak ezért nem is az a legfőbb jelentősége, hogy mit hoznak látni- és hallanivalóban, hanem, amit a résztvevők, látogatók, nézők magukkal visznek haza. Az a sok-sok ember, aki eljön oda, hogy élvezze, amit látni, hallani érdemes, visszatér majd a messzi vidékekre, a távoli falvakba s a városok mélyére, és elviszi magával az emlékeket, mindannak tudatát, aminek szemtanúja, fültanúja volt. Elmeséli majd élményeit és otthon egyszerre igényei támadnak. Igényei, hogy ott ahol él, a maga környezetében is komolyabban vegyék a művelődést, vagy ahol már serény munka folyik, többre, szebbre, értékesebbre – olyanra törekedjenek, amivel esztendőre vagy kettőre már akár ők is kiállhatnak ország-világ elé a Játékokon.
Aztán meg összejönnek a találkozókra azok, akik már ma is buzgólkodnak, és azok is, akinek  már csak ezután kell beszegődniök. Az egyik találkozón az írók, művészek, tanárok, tanítók, kultúrmunkások vitaják meg, mivel tolhatják gyorsabban előre a kultúra, a művelődés szekerét. A másikon az egyetemi hallgatók és főiskolások osztanak ki szerepet maguknak, az értelmiség jövendő nemzedékének. A harmadik találkozón aztán mindazok összejönnek, akik messzi vidékről érkeztek az Ünnepi Játékokra, mert ha már egyszer ilyen sokan összeverődtünk, kerüljünk szemtől-szembe egymással és vitassuk meg egy nagy gyűlésen azt is, ami egész ünnepünk kereteit megszabja.
Sorozatos előadások is előkészítik majd az egyesületi kiküldötteket, hogy alaposabban megértsék, amit az Ünnepi Játékokon látnak, hallanak, s hazatérve hasznosítsák tapasztalataikat: hazatérve hozzálásának, hogy közkinccsé tegyék, ami ma még csak itt-ott lelhető fel, csak egyik vagy másik egyesület, intézmény, szűkebb közösség eredménye.    
De a kiállítások csak kirakott látványosságot nyújtanak, hogy mindenki azt hámozza ki belőlük, amit fel tud fogni. Itt is, mint különben minden látványosság előtt, akadnak majd, akik tüzetesebben elmagyarázzák mindazt, amire érdemesebb alaposabban figyelni. De különben is minden olyan szemléletes lesz, hogy aki mást se néz meg, csak az előadásokat, az is tudásban gazdagabb, nyíladozó szemmel megy haza.
A négynapos szakadatlan ünnep, amely néhány nap múlva már kezdődik, nem hegyen-völgyön lakodalom borgőzös jókedvét hozza, de utána nem is a fejfájós józanodás következik, hanem a munka. Rettentő nagy munka volt az, összehordani Palicsra, a Játékokra mindazt, ami szépség, ami érték szerte Vajdaságban, összehordani mindazt, amivel a Játékokat ünneppé avatjuk. Sokkal könnyebb lesz majd széthordani mindennek az emlékét. De az igazán neheze majd csak akkor következik, amikor majd fel is használják, amit tudásban, tapasztalatban összeszedtek, szépségben belélegeztek.  És elviszik szerte egész Vajdaságba és ettől kezdve majd ehhez mérik már a maguk munkáját, erre törekednek, azt akarják elérni, amit az Első Játékokon láttak.
Ez a cél, köznapi szóval, ez a feladat. S az lesz majd az igazi eredmény, amit a Játékok után elérnek, hogy messze falvakon vagy a városi közöny mélyén igazán megteremtsék a szépségekkel, értékekkel teli, élni csakugyan érdemesebb életet. Ezen folyamaton kell, hogy nagyot lendítsen a Játékok ünnepe.
Erre való minden s nem hivalkodásra.
És ezzel a tudattal, ezzel a szándékkal, a Játékok utáni élet megszépítő szándékával – kezdődjék a játék.