Az erőszakkal szemben úgysem lehet másképp, mint saját magunkban megélni azokat az elveket és értékeket, amelyeket fontosnak tartunk. Bár minden nézet tisztelendő, és a politikai életben van értéke mindenki szabad meggyőződése megvallásának, és a szólásszabadság, sajtószabadság, a vélemény és meggyőződés szabadsága az ember lényegéhez tartozik, mégsem a vélemény teszi az igazságot igazsággá. Azt azonban mégis meg lehet találni, és aki megtalálta, annak ragaszkodnia is kell hozzá, és vallania kell. Lehetőleg pedig meg is kell osztania másokkal. Az emberi egyénnek és az ő életének a jog által meg nem kérdőjelezhető értékét, alapjogát, szabadságát az adja, hogy mindegyikünk csak egyszer, egyedi feladattal, önállóan létezik.

Az ember egyedül életképtelen. Az élete elején is, az élete megvalósulásához, az élete végén is, ha nem katasztrofálisan szakad félbe, szüksége van a többi emberre. Egy láncnak, egy közösségnek a tagjai vagyunk. Az emberiséget az Isten saját képére alkotta, de sok embernek alkotta, sok, egyenként létező embernek.

A keresztény ember benne él a társadalomban, akkor is, ha a társadalom nem keresztény. Nekünk kellene lenni a világ világosságának, amely nem arra való, hogy leborítsák, hanem hogy világítson. Feladatunk van a többiek számára. Nemcsak a szocializmus adta körülmények kényszerítettek keresztényeket vagy hivő embereket arra, hogy kivonuljanak a közéleti harcból. Vannak szekták, amelyek ki akarnak vonulni a közéletből, mondván, jobb ezzel nem foglalkozni. A kereszténység azonban soha sem tanította, hogy a keresztény embernek ki kell vonulnia a társadalomból. Benne kell maradnia, mégpedig keresztényként, mert így valósíthatók meg keresztény értékeink. A közélet minden vonatkozásában van mit mondanunk, ebben élünk, s nem tudunk két életet élni. Az ember önmagát valósítja meg a munkáján, a hivatásán, a családján, a műveltségén, s mindenekfelett a többiek szolgálatán keresztül. Saját nézetünket erőszakkal senkire se erőltethetjük rá. Kényszeren keresztül nem lehet jó célokat megvalósítani, semmiféle kényszeren keresztül, a jó kényszerén keresztül sem. De nem azért jó a jó, mert én jónak tartom. Nem attól igaz az igaz, hogy én igaznak vallom. Nem attól célszerű a választott társadalmi út vagy gazdasági megoldás, hogy én célszerűnek vélem. A jó, az igaz, a célszerű objektív adottságok. Nekünk csak eszünk van arra, hogy felismerjük őket.

Meg kell tanulni elvszerűen képviselni érdekeinket

A közéleti szerepre fel kell készülni, éppen úgy, mint a mérnöki munkára, a gyógyításra vagy bármilyen más mesterségre. Megvannak a közéletnek a maga belső gazdasági, jogi, politikai, pszichológiai, tömeglélektani törvényszerűségei, amelyeket részben tanítanak az iskolában, és külön meg kell őket tanulni. Nem mindegy, s itt kezdődik a társadalmi átalakulás, hogy milyenek az iskolák. Mert az állampolgári léthez egy bizonyos tudás, legalább az írni-olvasni tudás, az értesülések megismerésének tudása kell, ezért az állam előírja ezeknek a minimális ismereteknek a megszerzését. Kell továbbá egy bizonyos erkölcsi értékrendhez való igazodás, legalábbis a mással szembeni tolerancia és a hatalom szavának a jóindulatú elfogadása. Ezenkívül még sok minden más is kellene az állampolgárnak, amit a mai iskolák nem tanítanak. Ami már túl van a semleges állam képviselte értékeken. Kellene, hogy legyenek saját katolikus iskoláink, a felnőttek számára, a gyermekeink számára, ahol mindazt megtanulják, amire egy keresztény embernek a közéletben szüksége van. Ez nagyon fontos, és ezért harcolni kell, a hangunkat hallatni. A szülők joga meghatározni, hogy gyermekeik mit tanuljanak, és a felnőtt embernek is alkotmányos joga van a művelődésre. Nem szólam ez. De nem magától értetődő. Meg kell mondanunk, hogy milyen műveltséget, hányan igénylünk. Milyen iskolát, hányan akarunk. Utána pedig, ha megvan, akkor vállalni kell az ebből eredő nehézségeket. Rengeteg baj van ezen a téren. Úgy elvben egyetértünk vele, de amikor az én gyermekemnek kéne két sarokkal odébb mennie iskolába, és a barátnőjével a továbbiakban esetleg nem együtt járna, netán egy kedves tanártól kellene elválnia, vagy valamilyen tantárgyat nem tanulnia, akkor mégse. Amikor egyrészt felrójuk az államnak, hogy nincs keresztény iskola, akkor miért történhetett meg, hogy némelyek még az iskolai hittan bevezetését is ellenezték? Nemcsak azért, mert a másik oldal nem örült a keresztény nevelésnek, hanem azért is, mert a keresztény oldal nem állt ki egységesen a maga nézetei mellett.

Felvilágosult uralkodónk nincs, mert nem akarunk többé uralkodót, de jogállamhoz értő polgáraink sincsenek, mert még nem tanultuk meg a leckét. Be kell hozni a mulasztottakat. Azért kell behozni, mert mindannyiunk létérdeke, hogy helyes célok felé menjünk, helyes értékrendben. Hiába hivatkozunk a viharban levő hajón arra, hogy nem mi vagyunk a kormányosok. Ha elsüllyed, vele süllyedünk mi is. Ha tehát tudunk kormányozni, akkor meg kell fogni a kormányt. Ilyen szempontból nézve a keresztény közéleti szerepvállalás, az erre való összefogás, az értékeink mellett való kiállás nemcsak szolgálati kötelességünk, hanem létérdekünk, gyermekeink és unokáink érdeke. A keresztény embernek lelkiismereti kötelessége a közéleti szerepvállalás, erre figyelmeztetnie kellene a keresztény lelkipásztornak. Ezt minden órában tudatosítani kell magunkban. Tudom, hogy kenyérgondjaink vannak, munkanélküliség van, talán vezetőinkkel is problémáink vannak. Mégis a törvényes meggyőződés útján mindent meg kell tennünk azért, hogy ne menjenek tönkre velünk együtt a többiek sem. Nekünk annál inkább kötelességünk ez, mert mi hisszük, hogy tudjuk a jó utat és a helyes értékeket.

ZLINSZKY János
professor emeritus, volt alkotmánybíró