— Az utóbbi időben azon gondolkodom, hogy a hetvenedik születésnapomra meghívom az összes volt feleségemet — mondja, miközben óvatosan elém tolja a hamutartót, és rá akar beszélni, hogy gyújtsak rá. — Szép ünnepség lenne, sok vendéggel, hiszen kilenc feleségtől hat lányom született, és tőlük kilenc lányunokám. A kilences szám egész életemben kísért: kilencéves voltam, amikor az anyám meghalt, kilenc évvel később az apám is elhunyt. Ekkor az anyai nagyszüleimhez kerültem, az egyetlen unokájukként. Már mindketten idősek voltak, a nagyapa gyári munkásként ment nyugdíjba, az ő szerény juttatásából éltünk. Középiskoláról, egyetemről álmodoztam, végül férfifodrász lettem, azaz falusi borbély, akiről mindennap messziről áradt a pacsuliszag. De a falusi lányok ezt jobban szerették, mint az istállótrágya szagát, így nem csoda, hogy mindig sikerem volt női társaságban.

A nagyszüleim egyszerű, nemes lelkű emberek voltak, úgy éltek, ahogy a szüleiktől tanulták. Igaz, a nagyapám néha egy kicsit lázadozott a régi szokások, a begyöpösödött felfogás ellen, de nem elég hangosan, és kevés sikerrel. Amikor letettem a mestervizsgát, a nagymama azt mondta, itt az ideje, hogy a katonaság előtt eljegyezzek egy jóravaló falubeli lányt, aki majd tisztességgel hazavár a katonaságból. Erre a nagyapám azzal tromfolt, hogy: hagyd, mama, élni ezt a gyereket, inkább legyen kilenc felesége, mint hogy egy téveshez kösse az életét. Persze ezt ő sem gondolta komolyan, de így igyekezett a környezete tudomására hozni, hogy másként látja a dolgokat.

Egy lányt sem jegyeztem el, de a szebbeknek nagyban udvaroltam. Sokat adtam a külsőségekre, számomra az volt a fontos, hogy az emberek csodálkozzanak azon, hogy egy igazi szépség van mellettem. A kalandos házaséletem a leszerelésem után kezdődött. Elvettem egy varrólányt, aki a szüleivel akkor költözött a faluba, amíg katona voltam. Ahogy az illem megkívánja, volt eljegyzés, lakodalom, különválás a szülőktől. És kezdődött a házasélet. Szeretném, ha tudná, hogy sosem voltam nőcsábász, engem otthon arra tanítottak, hogy a nőt tisztelni, óvni kell, hiszen ő lesz a gyermekeim anyja. De egyébként is, bennem mindig volt egy olyan érzés, hogy a gyengébbeket — köztük a nőket — nem szabad bántani. Mindig meg kell őket védeni, ha szükségük van rá. Azt hiszem, ez a titka annak, hogy sokszor házasodtam. Őszintén szólva, ma már nem is tudom felidézni a feleségeim pontos sorrendjét. Az elsőre emlékszem a legjobban, vele három évet éltem. Nem lehetett gyerekünk, hát elváltunk. Összesen kilenc alkalommal nősültem — hatszor „rendesen”, hivatalosan is házasságot kötöttem, három alkalommal pedig vadházasságban éltem. Sosem tettem különbséget a párjaim között. És egyetlen alkalommal sem csináltam meg azt, hogy amíg az egyikkel éltem, addig titokban eljártam a másikhoz. Kilencük közül heten élnek, és azt hiszem, ha megkérdezném őket, milyen férj voltam, valamennyien azt mondanák, nem voltam rossz. A kilenc asszony közül egyet ütöttem meg egyszer. De akkor is védekezés közben, hiszen éppen a forró vasalót készült hozzám vágni. A nagyapám nagyon elégedett volt velem, azt hiszem, általam valósult meg az ő álma: nem szabad leragadni egy nőnél, keresni kell az igazit. A nagymama már nem élt, amikor a harmadik házasságomba léptem. Neki már a kettő is szégyenletesen sok volt, sírva vetette a szememre, hogy nem ezt várta tőlem. Mindig szófogadó, jó gyerek voltál, hogyan váltál ilyen lókötővé? Mi lesz veled, ha egy asszony gyereket szül neked? Hogy várod el majd tőle, hogy tiszteljen? — kesergett. Azt sajnálom a legjobban, hogy szegény úgy halt meg, hogy nem vehette ölébe az unokáit. A következő házasságaimból ugyanis hat lány született. Három feleségtől egy-egy, a hetediktől pedig három. Mind a hat lány férjnél van, dolgozik, négynek egyetemi oklevele van. És mindegyiknek rendes családja. A vejeimmel sincs gondom, mindenki elfogadott olyannak, amilyen vagyok. Igaz, időnként, ha eljönnek hozzám, kérdezgetnek a régi időkről, a házasságaimról. Hála az égnek, a családban hihetetlen rend van, a lányok őszintén ragaszkodnak egymáshoz. Egy kissé hóbortosnak tartanak ugyan, de azt mondják, én vagyok a világ legaranyszívűbb nagytatája, papája.

Decemberben leszek hetvenéves, és ha Szent Péter addig békén hagy, akkor nagy bulit csapok. Már három éve egyedül élek, látogatom a lányaimat. Minden volt feleségemmel normális, kulturált a kapcsolatom. Hiszen sosem voltam egynek sem az ellensége. Én csak kerestem az igazit. És ahogy a sorstörténetem mutatja, sosem találtam rá.

A nyitókép illusztráció: Pixabay.com