Bent, a műterem hűvösében

Mi a frász ez velem, hogy a festők világa egyre jobban érdekel?! Ez a nem éppen a pénz motiválta világ, ami meglehetősen anakronisztikus, ugye, a dolgok mai állása közepette. Más szóval azonnal pattantam ifj. Novák meghívása nyomán Bácskossuthfalvára, azaz Ómoravicára, a 9 + 1 táborhelyére. Pattant velem persze fotóriporterünk, Szabó Attila is (nem mellékesen szólva: ő a beharangozott birkapaprikás mennyei élvezetének reményében, én meg okos baráti, dédelgető szóra vágyva, olyan társaságra, ahol elhisszük még: nincs minden veszve, van még remény...)

Micsoda kép! Micsoda finom színek! - mondja Nemes Pistának a társaságot étellel-itallal ellátó Saffer Marika. - Szabó Attila felvételei

Hiába, a művészemberek...! Akik hisznek még a hervadatlan szépben, jóban, a világ megválthatóságában. A többségük tiszta lelkű, nemes, becsületes. Be jólesik is ezeknek a fényes elméjű, művelt szívű, az életet a végső nagy kérdések tükrében látó embereknek a társasága egy pohárka bor mellett, melynek varázs csillan a sugarán, s melyből értő vitatkozás, tréfálkozás, kedves évődés, nagyszerű alkotás, vigasztalás fakad!
***
,,Ég a napmelegtől...” - a falu régi iskolájának gyepe, épülete (12 éve ez a 9 + 1 táborhelye), de ez nem nagyon zavarja az alkotókat. Nemes Pista délidőben például az udvar közepén, a tűző napon birizgálja a papírját ,,lelki táj''-aival, mivelhogy - mint megjegyzi - az ő múzsája a nap, amely mindenkire egyformán ragyog - de bolond, aki (ilyenkor) állja, tartják a többiek, akik viszont behúzódtak a műterem hűvösébe.
- Harminchárom éve létezünk, 12 éve ez az otthonunk - mondja id. Novák Mihály, a telep alapítója, mindenese, aki nélkül immár el sem képzelhető a tábor. - És büszke vagyok rá, hogy szinte az egész falu részt vett a roggyant épület felújításában. Évente 60-70 embert látunk vendégül, kb. 300 művész járt már itt nálunk, amióta az új otthon létezik, hétszáz-egynéhány kép a fundusunk. A fiatal művészember, Zentán képzőművészet-tanár, Lázár Tibor most a csapatkapitány, akinek tavaly Szajkó István adta át a stafétabotot, hogy ő határozza meg az idei mesterműhely témáját, és hogy ,,fiatalítson'' már végre egy kicsit.
- Megtisztelő volt a feladat - folytatja Tibor -, ezt a témát, az Hommáge-t, ami magyarul: hódolat, tisztelgés, ugye, már régóta dédelgettem magamban, izgatott, hogy mi van a művészek, illetve a művészetük mögött, hogyan jutottak el idáig. A kezdet kezdetére voltam kíváncsi, arra, hogyan alakult ki a sajátos stílusuk - ami persze majd formálódik még tovább. Megvan hát a kihívás, de természetesen mindenki szabadon mozog a témakörben. Az állandó tagokon (id. Novák Mihály, Szajkó István, Penovác Endre, Nemes István, Farkas L. Zsuzsa, Léphaft Pál, ifj. Novák Mihály) kívül itt van most Sz. Péics Laura, Torok Melinda, Verebes Gyuri, Ágoston Lóránt, Utcai Dávid, Kókai Eléna, továbbá két szlovén hölgy: Tanja Plevnik és Jana Kvas, valamint a szlovákiai Bott Mária.
Vajon a művészetfelfogásuk azonos, illetve hasonló-e az itt összegyűlt alkotóknak? - kérdem szerbül a Modigliani-rajongó szlovén Tanjától, miután megegyezünk abban, hogy mennyivel jobb volt nekünk akkor, amikor még egy ország voltunk, s erre azt mondja mosolyogva: sok hűhó, túlzás és téveszme létezik a művészettel kapcsolatban, minden kornak megvolt a maga művészetfelfogása, ő maga úgy tartja: a művészet olyan valami, ami nemesít... Jól érzi magát itt, ebben a családias, baráti hangulatban, tud alkotni, s noha a társai különböző nyelvet beszélnek, más-más a történetük, mások az emlékeik, de egyvalami közös bennük: a vizualitás iránti szeretetük.
Farkas L. Zsuzsa, a kortárs képgrafika egyik kiemelkedő képviselője például a természet iránti hódolatát fejezte ki azzal a technikával, amelynek szintén hódol, s amellyel egyben kedves újvidéki tanárára, Milivoj Nikolajevićre is emlékezik. - Szeretek itt nagyon - mondja -, persze elég ,,partizános'' az elhelyezésünk, 8-10-en alszunk egy teremben, de elviselhető, mert itt vannak a barátaim...
Közben az udvar végéről ínycsiklandó illatok érkeznek, Hideg Tibor ,,mesterszakács'', a valamikori népszerű Echo együttes énekese, dobosa főzi a káposztás birkapaprikást - amihez Nemes Pista vásárolta - nevének találóságát illusztrálandó?! - a húst. (Éljenek a nemesek! - kiáltják a táborlakók.) Meg a bort... Ami emeli is a hangulatot rendesen. Akárcsak Léphaft Pali barátunk, akinek kifogyhatatlan a szellemessége. Meg a ,,bölcsessége''. Az előételként szolgáló főtt sonkacsülök kóstolgatása közben például ezt mondja nekünk, körülötte állóknak: tudjátok, feleim, rájöttem valamire: arra, hogy ha az igazi életet akarom látni és élni, akkor le kell a főutakról térni...
Kisvártatva fiatalos elánnal betoppan a ,,polgármester'', Fazekas Róbert is, mondván, igen-igen, még mindig nem sikerült őt megtörnie annak a sok viszontagságnak, ami az utóbbi időben érte őket, szeretik s őrzik ezt a nagy múltú művésztelepet, hiszen az övék, s természetesen úgy tudják csak megőrizni, ha lesz hozzá továbbra is anyagi és emberi forrás. Ha a falun kívüli, tágabb közösség is támogatja anyagilag, s lesznek, akik éltetik. Hála istennek ez a két tényező még együtt áll, s ő reménykedik: lesznek még jobb idők, amikor tovább lehet javítani az elhelyezési körülményeken. Hogy mit jelent a falunak a művésztelep? Nem anyagiakban mérhető hasznot, hanem egyfajta szellemi pezsgést. Mert hát nemcsak abból kellene állnia az ember életének, hogy miután ledolgozza a munkaidejét, leül, s bámulja a tévét. Sokfelől jönnek érdekes emberek, a maguk értékrendjével, ezek keverednek aztán, nemesednek, jobbítanak, s nem csekély dolog az sem, hogy eljut a falu híre a nagyvilágba... ,,Maguk is eljöttek, lám - mondja -, itt van a rádió és a tévé, nem jöttek volna, ugye, ha nincs ez a tábor... Mert sajnos, ami ma vidéken történik, az mintha marginálissá vált volna mára...''