Kell-e nekünk Kánaán?

Kedves olvasó,

Alábbi cikkünk weboldalunk előző változatából automatizálva került áthelyezésre, így szövegformázási és megjelenítési hibák előfordulhatnak. Megértésüket köszönjük!

Kell-e nekünk Kánaán?

Petőfi Sándor már 1847-ben megírta az azóta számtalanszor idézett sorait: ''Ha nem tudsz mást, mint eldalolni / Saját fájdalmad s örömed: / Nincs rád szüksége a világnak, / S azért a szent fát félretedd.” Hogy miért emlegetem most a lánglelkű költőt? Mert mi is számtalanszor beszélgett...

Petőfi Sándor már 1847-ben megírta az azóta számtalanszor idézett sorait: ''Ha nem tudsz mást, mint eldalolni / Saját fájdalmad s örömed: / Nincs rád szüksége a világnak, / S azért a szent fát félretedd.” Hogy miért emlegetem most a lánglelkű költőt? Mert mi is számtalanszor beszélgettünk már arról, hogy a vezércikkekben mennyire szabad olyan élményekről, esetleg bosszúságokról, sérelmekről írni, amelyek velünk estek meg. Akár jobbító vagy okító szándékkal is. Mert nem mi vagyunk a fontosak, hanem a közösség. Amelynek mi is a részesei vagyunk. Akkor most hogy is van ez? Szándékosan értetlenkedem egy kicsit, mert éppen arra készülök, hogy megszegjem a vázolt elvet.
A madarak és fák napjának reggelén ülök a számítógép előtt, és igyekszem minél több magvas gondolatot kikényszeríteni magamból, miközben a terasz ablakán át látom, hogy a verebek ismét a lustán heverésző kutya edényéből lakmároznak, de egy-két galamb is várja a kedvező alkalmat, hogy beleigyon a kitett vízbe. Az idilli képet a felragyogó nap sugarai egészítik ki, teszik már-már giccsessé. A madarak és fák napja, melyről évente egyszer, alkalmi szöveggel emlékezünk meg, a hétvégén jutott eszembe, mert jómagam is a Tarcal-hegyen jártam a híres maratonon. Utunkat végigkísérte a madarak - nekem kissé riadtnak tűnő - csivitelése, és elszomorított a fák tövében heverő vagy nejlonzacskókban az ágakra aggatott rengeteg szemét látványa. Tudom, hogy a rendezvény után a lelkes természetbarátok eltakarítják a több ezer - a résztvevők száma az idén is tízezer felett volt - ''kocatúrázó” nyomait, de ez nem akadályozott meg abban, hogy elgondolkodjam egyes, főleg fiatal csoportok viselkedésén. Még akkor is, ha az a vád ér, hogy már megöregedtem, és tizen- vagy huszonévesen én sem voltam különb azoknál, akiket most bírálok. De amikor egy-egy zajosan csörtető kamasz társaság majd lesodorta az útról azokat, akik békésen beszélgetve, nézelődve, a természet szépségeiben gyönyörködve ballagtak, kénytelen voltam kissé eltöprengeni azon, hogy ők miért vannak itt. Hiszen látszott rajtuk, hogy semmi más nem érdekli őket, csak a magukkal hozott kütyükből áradó hangos zene és az, hogy minél előbb a célba érkezzenek. Mindegy, hagyjuk, én már csak ilyen zsörtölődős vagyok. Úgy látszik, valóban a korral jár.
Május 9-ét, a fasizmus felett aratott győzelem napját - ami ezúttal egyben a 65. évforduló is volt - és az Európai Unió napját viszont olyan eseményen töltöttem, amelyen erről az ünnepről egyetlen szó sem esett. A harc és a győzelem kifejezések elhangzottak ugyan, de egészen más szövegkörnyezetben, és inkább a nemes vetélkedést jelentették. Amelyben mindig vannak jobbak, de igazából nem is a diadal, inkább a jó hangulat számít. Egyébként is, a legutóbbi kárpátaljai kirándulásunk után ismét nagyon távoli vágyálomnak érzem az Európai Uniót. Amíg a még meglévő határokon több órán át várakoztatják az utasokat, addig nehezen tudatosulhat bennem, hogy máshol már valóban nem létezik az elválasztó vonal. Legalábbis a gyakorlatban, mert a fejekből nehéz kitörölni. Hiszen az uniós Szlovákia egyik hírhedt politikusa szerint akár a fegyveres konfliktus kezdetét is jelentheti, ha a magyar Országgyűlés megszavazza a kettős állampolgárságot a határon túli magyaroknak. A várható döntésnek a kárpátaljai magyarok sem örülhetnek felhőtlenül, az alkotmányuk ugyanis nem engedélyezi más állampolgárság felvételét. Igaz, egyelőre nem is büntetik azt, aki mégis megteszi. De talán nem is őket kellene szankcionálni, sokkal inkább azokat, akik alig több mint egy év után ismét meggyalázták a vereckei honfoglalási emlékművet. Tavaly a vörös festékkel és különféle firkálmányokkal elcsúfított építményt láttuk, melynek ráadásul megpróbálták szétverni az alsó részét, most a gyújtogatás nyomain, az elszenesedett koszorúkon, megpörkölődött nemzetiszín szalagokon szörnyülködhettünk. Később meg azon, hogy miközben gondolatainkba merülve lefelé ballagtunk az autóbuszhoz, riadtan kellett félreugranunk az ösvényen száguldó négykerekű motorosok hordája elől. Igaz, hogy ez már nagyon is a nyugati jólétet idézte, mégsem éreztük, hogy itt van már a Kánaán.
Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Körkép rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Kell-e nekünk Kánaán?
Riport
  • JÓZÓ Mónika
  • 2012.01.25.
  • LXVII. évfolyam 4. szám
Kell-e nekünk Kánaán?
Interjú
  • FARKAS Zsuzsa
  • 2011.06.15.
  • LXVI. évfolyam 24. szám
Facebook

Támogatóink